ric

Folytatás 2.

2012-01-23T16:32:00.003+02:00

Rá egy hétre, még mindig péntek, forró augusztus, de már huszadika, a parkban ültünk egy piros padon, hárman, kezemben egy virágcsokorral, harisnya nélkül, sebesre vakart szúnyogcsípéses lábbal: vártuk a menyasszonyt. Akkor nem kérdezte senki, nem is beszélgettünk igazán, csak mondtam magamnak, a másodszor használt fekete cipőnek, a fekete ruhának, ami szilveszer és temetés után harmadszor volt rajtam, a kavicsoknak, a földnek, az anyaföldnek, mondtam, amit aztán néhány hétre rá még teljesebb meggyőződéssel mindenféle nyelven akár: hazajövök.

És amikor azt kérdezte egy hang mellőlem, pedig nem vártam sem kérdést, sem választ, hogy akkor miért kell egyáltalán visszamennem még, hirtelen csak megismételni tudtam, amit mondott, mint a kakukk: igen, miért is.

És akkor már volt nálam gyűrhető, amit gyűrtem is, hol a virágról a papírt, hol a zsebkendőmet, s a barátaim megihlető szerelme mellett kicsit a magam miatt ejtett könnyeket is igyekeztem lerázni a cipőm orráról, nehogy kilógjon a por alól a lábam, a fegyelmezett arcom mögül a lóláb.

Folytatás

2012-01-13T12:51:00.003+02:00

Amikor édesapám meghalt, forró nyár volt, augusztus, péntek, tizenharmadika, mint ma. Én abbahagytam a telefonálgatást, ettem egy mozzarellás szendvicset, kértem egy bögre feketét, olyat és akkorát, mint amekkora kendőt vettem aztán a reptéren magamnak, hogy a következő tizenórát és utána még nagyon-nagyon sokat alatta töltsek el, élesen, részletekig menően követve, ahogy hatalmas kések vékony rétegeket vagdosnak barnára sült, zsírtól csepegő képzeletbeli kebabhúsról.

Akkor még nem tudtam megfogalmazni, amit aztán kölcsönvettem: finom késekkel dolgozzál majd, uram, mert akkor nem volt nálam sem gyűrhető, sem téphető, sem égethető semmi.

A megfogalmazható tervekről

2012-01-05T22:36:00.002+02:00

2012-ben írni szeretnék és nagyon sokat mozogni, ki-be, fel-le, ide-oda, valamint össze és vissza is.

Zenének hozzá ez.

Szerelmetes itthonlét

2011-12-13T16:29:00.003+02:00

Istenszéke, ma egy hete. És még gyanta is került és korhadt faágak, hogy nekünk is legyen, ami köré csücsülni.

Szerelmetes Finnország. Látogatás hazaúttal

2011-11-14T15:08:00.002+02:00

Tegnap készpénz nélkül szálltam volna fel a buszra, s még mielőtt kitaláltam volna valami megoldást (egy automatáig legalább, ott kiveszek), mert nem volt elég egység a buszjegyen, nyílt az ajtó, s ballábbal előre indulhattam bele a fagyos turkui majdnem éjszakába. Lepakoltak.

Látogatok.

S miközben szedtem hazafelé a két lábam, mint bogyókat ugyanitt anno, tódultak mögém azok az emlékek, amik tolnak, s elém azok, amik húznak, s tekeredett a két bicikli, a fekete itt s otthon a sárga, s jött egy nyúl, mert szokott, s jöttek a fák, amiket szeretek, s az üres, fényesre világított utcák, amiket nem,

s mire hazaértem, cseppet sem fáztam, és boldog voltam, hogy a sál, amit Anyácska adott, meleg és piros-fekete, mint a szoba, ahol pár napig boszorkanövendékeskedek.

Paradicsom

2011-10-19T11:25:00.003+03:00

Tavaly nyáron az egyetlen nagyon tiszta gondolatom az volt, hogy hazajövök. Ezt a döntést azóta sem vontam kétségbe, jól van így. Eleinte úgy éreztem, és a külvilág felöl is ez jön, hogy szükség van az én itthonlétemre. Azóta pont az ellenkezőjét érzem: nekem van szükségem az itthonlétre.

Talán először érzem azt, hogy nem két életem van, itthon és Finnországban, nem két időszámítás van, Fo előtt és után, hanem vagyok én, hol itt, hol ott, s van az idő, ami telik, önmagában, nem érettem (hogy valamit begyógyítson vagy megérleljen) és nem ellenem (hogy keresztbe tegyen), hanem csak úgy, saját kedvére.

És a mostani idők lényegesen eltérnek attól, ami eddig volt, mert nincs semmi cél, semmi irány, csak valami meder-féle van, mint a Maros, ami néha vízzel, néha kövekkel van tele. És vannak az emberek, akik időnként lecsücsülnek az életem partján, és én örvendek nekik. És vannak olyanok, mint Gergely, Beáta, az éppen elköltöző Tamás és Dalmi, akikről úgy érzem, mindig is csücsültek a parton, csak én feledkeztem meg erről, de most vagyok. És amikor felismerem, hogy dehogy, mert felállnak és mennek tovább, amikor a saját medrükben járnak, akkor bennem mindig marad egy kis hiány, egy kis fájdalom.

És élesben érzem, hogy ez egy nagyon egyszemélyes élet, nagyon one man show, nagyon egyszemélyes öröm és nagyon egyszemélyes fájdalom.

Fakutya

2011-09-08T22:53:00.003+03:00

Jyväskylä-ből vonatoztam Helsinkibe, még tavaly tavasszal. Tampere környékén elakadt az állomásokat bemondó hangszalag, s egy monoton női hang hatszor mondta el a mondokáját: finnül, svédül, angolul, finnül, svédül, angolul, finnül, svédül, angolul, s még háromszor ugyanígy, hogy hamarosan megérkezünk Tamperébe. A hátam mögött, a túlsó ülésen egy fiatal fiú utazott, s mivel más nem volt a közelben, tőle kérdeztem meg, amikor fél percre rá befutott a vonat: Bocs, nem tudod, hol vagyunk? A pillantásra, ami a választ (Nem.) kísérte, már nem emlékszem, mert közben majd kipukkadtam a röhögéstől.

***

Pár hete Rigában egy olasz fiúval sétálgattam és eltévedtünk. Egy faházat kerestünk a folyó nemturista oldalán, s helyette előbb egy homokhegyre, aztán lerobbant gyárakra, elhagyatott temetőkre akadtunk. Sütött a nap, nekem a torkom volt bedagadva, neki az angollal voltak gondjai. Egészen jól esett a céltalan kóválygás, hangtalanul követtük egymás mozdulatait, mint két boldog kutya. Riga ielákkal van tele, minden utca iela, s a mi Kalnciema ielánk úgy bújkált mindennemű utcák között, mint nappal a szú fásult szívemben. Ahogy esteledett, a történeteink is az eltévedés témája körül kezdtek forogni: hogy ette meg őt majdnem a medve, s mi lett, amikor éjjel egyedül maradt az erdőben. Végül megtaláltuk a keresett helyet, zárva volt. Álltunk a kapu előtt, összenéztünk és nagyot röhögtünk. Útban hazafele megbeszéltük, egyetlen értelmes dolog az estében, hogy a iela lettül utcát jelent. S miközben nekem a fenti történet jutott eszembe, a nagy nyelvészeti felfedezésünktől a fiú gurult mellettem a nagy röhögésben.

Fakutyának fakutyák között a legjobb.

Terv

2011-08-07T23:05:00.001+03:00

Kiválasztani egy fát,

egyet a sok közül, és leülni alá,

szemben a hajnali éggel;

kiválasztani a fán egy gyümölcsöt,

egyetlen szemet, és figyelni,

mögötte az éggel,

várni, hogy mikor hull le,

mikor válik el örökre az ágtól,

amely gyümölccsé érlelte;

azután hazamenni

és megszabadulni, egy időre.

Danyi Zoltán verse, még több itt.

...hangja

2011-06-21T22:04:00.003+03:00

Egymás nyomában settenkedünk. Én ott járok, ahol ő. Ott jár, ahol mi is járunk. Kesztyűt húzok, ha közel van, kesztyűs kézzel bánok vele. Ő velem nem. Rohangál előttem csinos rókában, kinyúlt vakondban, agyoncsapott szúnyogban a csempén. Vékonyra vágott kebab-csíkokban a pizzán. Számokban, amiket a gépről nézünk, főleg a pirosakban.

Ma egy ágy mellett éreztem meg. A takarón nagy betűkkel kinyomtatva az ábécé, alatta kígyók, mindenféle műanyag csövek. Láttam a nehézkes mozgásban, az engedelmeskedni alig akaró kézben, hogy mit fog írni. Láttam a két szemen, hogy nagyon meg kellene értenem. Láttam egy másik szempáron, hogy ő is érti, hogy nem kellek ide. Nem kell ide tolmács. Nem kellenek ide szavak. Nehézkes, lassú, fájdalmas mozgásban jöttek egymás után a betűk, H-a-l-u - haluat, akarsz, ugye - k-o-t - haluat kotiin, haza akarsz menni, ugye. Értem, de hogyan érthetném meg. Hogyan magyarázni meg a pillangókat a teknősbékának.

Álmomban kacsákhoz menet (vizet vitt éppen) gyökeret eresztett két láb, olyané, akit én nagyon szeretek. Már nem adja nekünk őt vissza az Úr, mondta egy hang, az is olyané, akit én nagyon szeretek.

Mert miközben finnül üres mondatokba bújok - vese nélkül élni sokáig nem lehet - a halál magyar hangja álmomban szól, telefonon.

Kakukk

2011-06-05T22:12:00.005+03:00

Messze vagyunk, fekszünk a sziklán. Szemben a város, két torony, alattunk a jéghideg víz. A fejem alatt a táskám, a feje alatt a cipőm kendőből puhítással, türkiz virágokból zöld korona. Csend van, csak a madarak. Néha a kövekhez csapódik a víz, néha gyöngyvirággal keveredik a semmi szaga. Máshol este lenne, itt süt a nap. Észreveszem, hogy néz. Észreveszi, hogy nézem. Amikor megszólal, kettészeli az arcát a fénysugár. Amikor megszólalok, árnyékot tartok a kezemmel, hogy mélykék legyen a tekintetében az arany.

Hazafelé hallom a kakukkot. Ahányszor szól, annyi évet élsz még, mondták egyszer. Ahányszor szól, annyi szeretőm lesz idén nyáron, mondom én.

Hosszú ösvényen járunk, körülöttünk gyöngyvirág és páfrány.

Messzire süt a nap, messze még az éjszaka.

Szerelmetes Finnország. Ráadás

2011-05-22T21:26:00.002+03:00

Ül velem szemben és kétszeresére nő a kék szeme:

Nincsen, mondja - mondja nekem, ei ole. Visszakérdezek: Niiin-cseeen? De Olga szerint nincsen - ei ole.

Az orosz nyelvjárások megnemlétéről mesél, nem a szavakat figyelem, hanem azt, ahogyan folyamatosan nő a szeme, miközben puhul a szájában az l, látom az arcizmain, ahogy keresi az orosz akcentust, hogy bemutassa, keresi a nyelvben Olját, a sajátjában a másét, s közben pisolyog. Folyamatos kis mosoly cirkál az orra alatt, mert orra még van, de nem sokáig, azt is fel fogja falni a szeme, megeszi a szeme az orrát, ahogy ő falta fel előbb a kekszeket, és ahogyan felfalta a délutánomból a bánatot, mint pióca a rossz vért, ahogy megtisztítja a napjaimat azzal, hogy zöldell az autója az ablakom alatt, és azzal, hogy ott van, amikor kelek, bármennyire is mély volt az éjszaka, azzal, ahogy megmossa a salátaleveleket és szel az eperből és kitesz a tányérjára két szem mandulát, mindig kettőt, mindig mandulát, és megkeresi nekem az anyanyelvében, ami nekem nem is az, Olját, akit én nem is ismerek.

Szerelmetes Finnországommal nem szabadulunk egymástól.

Szünet

2011-04-25T23:35:00.004+03:00

A blog most tavaszi álomra szenderül, én meg virtuális fogamfehérje-szabályozás helyett beleszagolok a friss, tóillatú tavaszi éjszakába.

Amikor kitalálom, hogy hogyan írni és hová, üzenek. Addig is köszönöm, hogy olvastatok, kívánok nyugodalmas jóccakát s könnyen kezdődő reggeleket.

Marika

Isten rabjai

2011-04-25T14:39:00.002+03:00

Egy pópa bezárt ma a templomkertbe. Hallottam, amint kattan a zár, s kiáltottam is a templom mögül, hogy bocsánat, még itt vagyok, de mire előre értem, csak azt láttam, ahogy a lófarka csillog a napfényben és eltűnik a sarkon. Itt vagyok, Uram, és bocsánat. Vajon mi mindent gondoltam, szóltam, cselekedtem és mulasztottam, hogy itt tartasz a büntiben.

Lappeenrantában Szűz Mária oltalmát mellmagasságig szegecses kerítés veszi körül, minden második szegecs olyan húsz centivel magasabb a többinél. Átugrani nincs esély, megvárni az újabb misét nincs türelem. S emberfia sem a környéken, aki szóljon már a papnak, hogy Isten báránya, irisórai szarvas, Shaun the sheep várja a szabadítást.

Nem baj, majd átmászok. Egyszer a fenekem szorul be, aztán a lábfejem. Aztán felkapaszkodok, s a gömbölyített fejű tüskéket nézve inog a lábam a magasban, késhegyen mozog ez a vasárnap, kötéltánc az élet, úgy oltalmaz, hogy fogva tart, mint méz a szúnyogot, ragacs az egeret.

Mire túljutok, észreveszem, hogy két kikerekedett szemű biciklis asszisztált a mutatványhoz. Zavarba jövök, menteném a mondért: Csak Isten rabja lettem, na.

Kuks

2011-03-10T13:40:00.006+02:00

Kuksóka,

aki jó féléve még nem tudta, éljen-e vagy haljon-e meg, s akihez szinte rögtön a temetés után le is mentünk négyen, akik maradtunk, édesanyám, nagymamám, Peti és én, nagytatám akkorra már hazament a tyúkokra vigyázni s hagyni minket felocsúdni, szóval mentünk négyen, élet-halál kérdésben frissen le (se) szarva, megállapítani, hogy el kell-e altatni a kutyát, aki, amilyen öreg és gyenge és édesapám elvesztése által szintén megviselt, talán boldogabb lenne az örök harcmezőkön, mint a papék udvarán,

Kuksóka azóta is él, és friss gazdátlanságában nagykanállal habzsolja ezt a főtt tyúkfej életet.

S ahogy a Maros hídján látszik legtisztábban a táj s a vízben a kövek, Kuksókához menet és onnan jövet van a legtisztább csend a fejemben is, olyankor jönnek a legszebb mondatok, ma pont egy szembejövő öreg bácsitól:

Ne lépjen a sárba, édesanyám kicsi csirkéje, kikerülöm én, mert nem vagyok paraszt.

Kuks Apáccsal, anno.

Ez elment vadászni...

2011-02-08T14:39:00.006+02:00

Itthon vagyok. A megélhetési lehetőségeimet latolgatva két vicc:

Hány bölcsész kell egy villanykörte kicseréléséhez? Függ a kontextustól.

Hány újságíró kell ugyanehhez? Egy, de négynek van meg hozzá a diplomája.

Egyelőre abból szeretnék megélni, hogy mindkét viccet tudom finnül is.

Szerelmetes Finnország. Ami a császáré

2011-01-19T11:24:00.004+02:00

Hazaköltözésem előtt jóideig egy hatalmas cég kicsi csapatában fizettem a császárnak, ami neki jár. A munkám egy képernyőhöz és sok-sok betűhöz kötött, utóbbiakkal többnyire jóban voltunk, de néha nem. Ha beléjük bújt a kisördög, nem akartak összeállni. Jó volt a forma, a méret, fölösleges szóközök sem voltak előttük-utánuk, de úgy sorakoztak az orrom és az ujjbegyeim előtt, mint apró katonák, hogy ide nem jössz, ott maradsz, s minden igyekezetem dacára csak úgy lett az "oprez"-ből többes szám s a lelkemben béke, ha egy szerbül tudó írásba adta, hogy ennek többes száma pedig nincsen. Hiányosságaimon eleinte bosszankodtam, de mivel az ellenkezőjét soha nem is állítottam magamról, egy idő után kicsit szomorúan ugyan, de különösebb pironkodás nélkül jelentgettem be: szerbül, szlovénul, szlovákul, kedves Szása, Vlagyimir, Andromed és Andrej, nem tudok. És ahogy elnézem, így együltömben, meg sem fogok tanulni. Sajnálom, és köszönöm a segítséget.

Volt viszont, aki jobban igyekezett. Vett magának arab, török, indonéz és litván nyelvtankönyvet, s bújta, s ha megjegyzett valamit, fújta, hogy zengett bele a tér. Mert az arab nehéz, s a magyarban is túl sok az ékezet. És akinek nyelvtankönyve van, az tudja a nyelvet, birtokolja és bír vele.

Történt egyszer, hogy egy betű azzal tolt ki, akivel állítólag betű kitolni nem szokott, mert ő pontosabb, érdeklődőbb és kitartóbb, mint más, és amit nem tud, azt egyedül is megtanulja, mert manapság minden fent van a neten. Kivéve ez a karakter, mert ez elbújt. De meglesz. (A történetet búcsúsörözéskor hallottam egy szőkétől, aki számítógépes nyelvész, ergo a legtitkosabb kínai ábrákat is előszedi valahonnan, hát még a török karaktereket):

-Héé, segítség, nem találom a gé pontot!

-Hol kerested?

-Mindenhol. Az Inspirában.

-Akkor váltsál fontot.

Mi lenne, ha megfelelő helyzetekben az ember nem venné magát annyira komolyan.

Míg szünet

2010-11-25T16:06:00.002+02:00

Mióta nem kell kérkedni azzal, hogy nagy vagyok, önálló és önellátó, mióta nincsenek függetlenségi harcok, csak a nyakamba szakadt nagy függetlenség (mint axióma, s nem mint tétel), ezerrel törnek elő bennem a gyermekkori emlékek. A gyöngytyúkok például s a törpikék.

Helsinkiben az állomás épületén kőférfiak tartanak a kezükben egy-egy gömböt. Nekem gömbtartahatnékom volt évekig. Cipelhetnékem. Felelősségem, kérem. Feladatom, adataim hozzá s adottságaim. Hogy fel ne adjam. Hogy feladjam magamnak a leckét. Futottam ezerrel. Innen oda s onnan ide, s közben folyamatosan önmagam körül. Néha jószántamból, néha megszokásból, mint egy ADHD-s gyerek. Gyalog, biciklivel, repülővel, mankóval is akár.

Még három hét, és hazamegyek. A döntésemmel egyidőben határtalanná nőtt ez a világ, s bár minden zegzuga hiánnyal van tele, tudom, majd az idő fogja élét venni a fájdalomnak. Nem én, s nem a kőemberek. Lúd, legyen kövér. Búd, legyen tömény. És kömény, kedvhozónak. Töményes.

Míg összebarátkozunk a szavakkal újra, mert most bújkálnak, mint beteg fogsoron a mosoly, egy csacska dal. Kint térdig ér a hó, Finnország az elmúlásban is hozza a formáját.

Szerelmetes Finnország. Két férfi erejéről

2010-10-15T12:19:00.001+03:00

Jukkát és Pekkát Berlinben éri a második világháború vége, a helyzetet feldolgozandó jól berúgnak és elalszanak a romokon. Reggel Jukka ébred, körülnéz, s ijedtében költögetni kezdi Pekkát: Te Pekka, te, nézd, mi van itt, hát lesz nekünk pénzünk megfizetni, amit tegnap szétrúgtunk?

Posztnodern korunk Jukkája és Pekkája, unokatestvérek és lakótársak, bulizni indulnak Helsinkiben. Egyikük geológiát tanul (M. barátnőmnek iskolatársa), a másik éjjeliőr. Jól keresnek, jó helyen laknak, s jó a buli is, ahol épp lötyörésznek és iszogatnak, jól néznek ki és jó a szövegük, és az éjszaka folyamán melléjük szegődik két cicimici is, akikkel zárás után édes négyesben indulnak el hazafelé, a jónevű városrész szép bérházába. Az út egy építkezés mellett vezet el, a járda szélén egy ideiglenesen felállított jelzőlámpa pirosra vált, a társaság megáll, a film megszakad.

Délután Jukka ébred először, és nincs mellette senki. Átmegy Pekkához, aki szintén egyedül fekszik az ágyban. A nők sehol, az előszobában viszont egy jó kétméteres jelzőlámpa. Nézi a kabátját, nyakig sáros. Nézi a kezét, az is, az ujjai szinte retkesek, fekete minden körme. Lassan visszapörög a hajnal: kigyúl a piros, s kigyúl valamelyik vitéz fejében is a lámpa. Lehajolnak és ásni kezdenek, kaparásznak a szutyokban, a nők hazavonulással fenyegetőznek, de nem fog a szó, mert munka nemesíti az embert, dolgozni csak pontosan, szépen, ásnak, húznak, löknek, tépnek, s mint vadász az ejtett vadat, nyakukban viszik, vállukon a lámpát haza, a jónevű városrész szép bérházának előszobájába.

Mint kitömött szarvasfejet, úgy mutogatják évekig a vendégeknek, s amikor Jukka végül elköltözik Pekkától, a geológia tanszék költöztető autója furikázta ki Helsinki határába, egy erdő szélére, hadd legyen, amin eljövendő barna medvék élezzék a fogaikat, s fitogtassák férfiúi erejüket sok szelidecske macilánynak.

Szerelmetes Finnország. Piripócs

2010-09-14T22:58:00.009+03:00

Péntek volt, dél, és esett az eső, én meg esőcseppekbe burkolózva gurultam le azon az utcán, amelynek az aljában lakunk. Pont a lépcsőházunk bejárata mellett van egy szexshop. Egyszerű boltként kezdte tavaly ilyenkor, de aztán alakult, a bejárat fölé csengettyűt szereltek, és az acélszemű eladó mellé alkalmaztak néhány piripócsi magdolnát is, akik közül egyik a bolt előtt szokott cigarettázni, s akire mindig várnom kell, hogy félrecsúsztassa sátán húzta hosszú lábát, ha biciklivel akarok behajtani a kapun.

Péntek volt, dél, s ahogy gurultam lefele, száguldozván jaguárban kendőm lobog viselek kétágú nadrágot miként gonosz lelkek sátán gurította autóban, láttam, hogy a bolt előtt egy idős bácsi áll, és nagyon kukucskál. A profilváltás egyik jele pont az volt, hogy rózsaszínnel vonták be a kirakatot, úgyhogy csak egy rés maradt, amin belátni. Azon keresztül sunyított a bácsi is.

Hogy mennyi idő alatt lesz a magdolnából a retinán kép s a hangtól az idős testben mozgás, azt nem tudom, de hogy a semmi seperc alatt biciklis nővé alakulhat, azt legjobban a bácsi tudja: amikor a háta mögé értem, hirtelen összerezzent, hátrafordult, s nézett rám nagy leforrázva.

Ilyen boltba soha nem mennék be. - mondja nekem. Legalább kíváncsiságból - mentem helyette a mundért, de visszavág: Amíg ilyen fiatal, szép nőkkel beszélgethet az utcán az ember, addig semmi értelme.

Eső után

2010-08-26T19:09:00.003+03:00

Tomoko egyszer a Mennyből az angyal kottájából hajtogatott nekem papírmadarat, még most is megvan. Azt mondta, olyankor szoktak hajtogatni, amikor valaki bajban van. Látom is kicsi Tomoko kicsi családtagjait, sokukat, amint ülnek kicsi párnáikon s hajtogatnak, s közben alig beszélnek, vagy, ki tudja, szóban is hajtogatnak valamit. Amikor a madarat kaptam, nem volt semmi baj. Illetve valami mindig van, egy bolhafingnyi legalább, mert emberből vagyunk, hála.

Ha Tomoko itt lenne, áthívnám madarakat hajtogatni. Pedig baj, ejsze, most sincsen, néhány bolhányi legfeljebb. De azért leülök mindjárt az ágy mellé, s a Mennyben édesapám dallamára sok-sok bioszemetest hajtogatok majd, hogy legyen miben hazavinni a gondosan összegyűjtött könnyeimet. Itt ősz van és esik, de ha otthon még tart a nyár, azokkal fogom öntözgeti a homoktövist, amit nekem (is) ültetett, s ami majd lesz vörös- és a tőzegáfonyám, mocsári szedrem, rebarbarám és zuzmóm, egyszerre.

,,Kistarisznyának csak most esett le, hogy Tündérország immár olyan ország, amelyben egyik helyről át lehet menni a másik helyre. Csak úgy né, hogy fogja magát és megy."

Halmazállapotok

2010-08-15T10:56:00.001+03:00

miként rügyecskét ringat ág
ha semmiségbe illan át

Jó utat!

Mai félrehallás

2010-07-29T13:37:00.002+03:00

,,a csibész szeretni tudás"

Eredeti szöveg itt, itt meg zenében.

Állásfoglalás

2010-07-07T13:59:00.002+03:00

Amikor legutóbb Románia Hollandiával játszott (mikor is volt az, 2008, ugye), Röno (akivel és akiért akkoriban heti rendszerességgel jártam holland nyelvkörre), elhívott meccset nézni. Még egy román zászlót is szerzett, s lobogtatta nagy vidáman. Én a hollandoknak drukkoltam, ő, hadd legyen korrekt és testvéries, a románoknak. Már nem emlékszem, ki nyert, Hollandia, asszem, de a két félidő között ketten, holland és romániai magyar összefogással ripityára vertünk két finnt és egy svédet csocsóban.

Meccseket most sem nézek, de személyes kedvencem van: hajrá, lyukacsos sajt, hajrá stroopwaffles, hajrá Röno és Hollandia!

Nyárban verhetetlen

2010-06-30T15:53:00.004+03:00

Minden jeges kávét és mentafagyit és nagyfenekű sünt, rebarbarát és új krumplit, később epret és málnát, a grillezett sajtot és kukoricát, a P. főzte barackos gombócokat leszámítva az első nyarat végigszenvedtem.

A leglehetetlenebb időpontokban keltem és feküdtem, öltöztem és vetkőztem, indultam és tértem vissza; néha csak a szemetet vittem le, máskor a templomig mentem gyalog vagy biciklivel, a romokig gyalog vagy biciklivel, a folyóparton hol a jobb, hol a bal oldalon, a postaládáig, hogy vajon megjött-e az újság, a strandra hajnali hatkor, hogy ne legyenek sokan, a szikla tetejére szombat délelőtt ellenőrizni az áfonyatermést, mint Csipike, ébreszteni a vadméheket és móresre tanítani a légyölő kalócát.

Rettenetes Réz uram, gondoltam én akkor, a fény volt. A fény és az álmatlanság. A fehér éjszakák. A magány. Hogy olyan nincs (és mégis van), hogy ülsz a parton és homályosul a két szemed a gyönyörűségtől (mert elérzékenyülni oly könnyen lehet), jön a hattyú és susog a nád, és nincs, akit hátba veregetni vagy akivel összekaccsintani legalább, hogy látod-e, hogy te elhiszed-e, hogy itt vagyunk (ahogy másik Cs mondaná: bazdmeg).

Nos, ahonnan ez most eszembe jutott, az a múlt csütörtök este, két nyárnyira a fent említettől. Sokan voltunk, feküdtünk a forró kövön és néztük az eget. A fejem valami fűcsomón, lent a tenger, távol a hajók. Köröttünk kicsi barátaink, a verebek, kicsit távolabb nagyobb barátaink, a sirályok, akiket átlag-napokon nem szeretek, de akikre nyári éjszakákon haragudni lehetetlen. És haragudni a szúnyogokra sem lehet, pedig utolértek, mivel lekéstük a visszahajót, épp lemenőben volt a nap és aranyban tomboltak a túlsó parton a háztetők, és mielőtt csorba esett volna a tökéletességen, M. sodort egy cigarettát és szúnyogtalanra füstölte a légteret.

Van egy finn dalsor, gyakran dudorászom: Elämä on, jotta miettisimme, kenen reppuun paketoimme manttelimme. (hibásan, mint lenni szokott, javítottam). Élet az, amikor azon gondolkozunk, kinek a zsákjába pakoljuk a kabátokat.

Élet az, amikor. Akivel.

Svejk és a szláv lélek

2010-06-21T19:29:00.005+03:00

Azt mondta egyszer O., hogy vannak dolgok, amiket én soha nem fogok megérteni, mert az én lelkem nem szláv. Az övé viszont igen. Sejtem, hogy O.-nak sötétkék lelke van, mély, íze, mint az érett szilvának. Közvetlen tapasztalataim O. lelkéről nincsenek, szabad bejárásom oda nem volt és nem is lesz, megpillantani is csak ritkán véltem, például amikor jó másfél hónapi sülve-főve együttlét után, hazaköltözésem napján a kezembe nyomott egy zöld borítékot, rajta a nevem és az óra, amikor kibontható, benne O. szálkás betűivel annak a dalnak a szövege, amit én két hónapig hallgattam úgy, hogy nem értettem belőle semmit, és amiről ő két hónapig állította, hogy nem is jelent semmit, csak egy nagy posztmodern hülyeség.

O. mindig pontosan tudta, hogy mi hülyeség és mi nem. Mi finom és mi nem. Mi veszélyes és mi nem. Mi a szép és mi a jó. O. személyes művészete inkább abban rejlett, ahogyan a szépről és jóról, illetve a hülyeségről és rosszról való biztos tudását csomagolta. Azt, hogy a befagyott tavon órákig sétálgati veszélyes és hülyeség, csak azután tudtam meg, miután újra talajt értünk. Waltari például jól ír, de ez csak azután bizonyosodott be, miután O. a legutolsó angolul fellelhető Waltari-mondatot is elolvasta, és aztán aludt rá egyet. Jó, azt mondta. Soha nem azt, hogy tetszik, soha nem azt, hogy talán.

O.-tól tudom azt is, hogy csehül tanulni hülyeség, legalább annyira, mint a miérteket fürkészni, e-mailen barátkozni vagy megnősülni. Csak ha majd valaki állapotos marad, mondta O.

Pedig nem is terhes, állt az esküvői meghívójuk kísérő szövegében úgy két hónapja. A menyasszonyt nem ismerem, de ha valaki, akkor O. tudhatja, hogy összeházasodni helyes és jó. Az én nemszláv lelkem pedig innen messziről is ünneplőbe öltözött, és szombaton bizisten nagyon gondolhattam rájuk, mert Helsinki közepén egy finn antikváriumban egy cseh nyelvű Svejk is a kezembe került. (Hátsó gondolat csak egy volt bennem, mint Svejkben vécére menetel előtt, mert megvettem, hogy ha már nem tanulok meg csehül - ki tudja, ki tudja -, majd Z.-nek adjam, amiért a derék szláv lelke szolidaritásból is annyira egy húron pendül az enyémmel.)

Szerelmetes Finnország. Mamu, míg belepi a hamu

2010-06-18T22:45:00.009+03:00

Pillanatnyilag (isa por és) mamu vagyok, és talán kissé moku is. Mokuságom jele, hogy tudni vélem, a kettő nem feltétlenül függ össze. Nem mind arany, aki mamu. S nem minden moku fénylik. S nem esik messze mamu a kutyafájától.

A mamu a maahanmuuttaja-ból jön, bevándorlót, országba beköltözőt jelent. A rövidített változat olyan fiatalos, vidám, hetyke, trendi, könnyű kiejteni és leírni, mánehogymá Rudolfnak hívják a raccsolót, annyi hosszú magánhangzót biggyeszetni annak a nevébe, aki nem feltétlenül hallja a különbséget rövid és hosszú között. A moku a monikulttuurinen-ből lett, multikulti, több kultúrájú, olyan, aki akkor is tud pálcikákkal enni, ha esik ki a szeme az éhségtől, de nem parázik, ha nem adnak kanalat a spagettihez.

A gyakorlatban mindkét terminus kínszenvedést okoz minden korrekt finnek minden korrekt bemutatásnál. Ha belelkesül valamelyiktől (ó, a mi lakásunk olyan nemzetközi, hehe), akkor azért. Ha diplomatikus szeretne lenni (de beszél finnül, szinte jobban, mint mi, hehe), akkor azért. S akkor jönne még ez az erdélyiség-hab is a tortára, a rebarbarás pulla kellős közepére, jövök a feltétlenül mindig kibiggyesztendő ékezeteimmel vigyorogni, csípős paprikának a salmiakki mellé,

namámost, kérdem én: mit mondjon vagy kérdezzen az, akinek nem elég a kézfogás, hanem kell az ember mellé körítés is információkból, a koko paketti, a teljes csomagolás?

Folyt. köv., még alszom rá egyet.

Szerelmetes Finnország. É(sz)T-vágy

2010-06-13T13:03:00.005+03:00

Az észt boltba, amely minden boltok alfája meg omegája, mert ott árulnak otthoni tejfölt és meggyes derelyét és észt túró rudit, csütörtök délután berohant egy gyerek. Nekem derékig ért és majdnem gurult.

Sebességéből ítélve a hárs alatt gyorsulhatott fel, még az utcán, és elég egyértelmű volt, hogy kergetik. Egy pillanatig úgy tűnt, egyenesen nekirohan a bejárattal szembeni polcnak, de aztán a napraforgómagoknál fékezett, a savanyú uborkák előtt ügyesen befordult balra, és rohant. És rohant, és rohant. Jobbra mögötte lemaradoztak a savanyúságok és a csipős paprikák, balra a Kalev-csokik és a kondenzált tejes dobozok. Jobbról nézve a wannabe-zakuszkánál lehetett, amikor az ajtóban megjelent az anyja, megállt a perecek előtt, és egy nagyott ordított: Veeeeikkkko! A ká-hangot visszahangozta a halva, a káposztás lepény és a füstölt sajt is a sarokban. De Veikko nem hallotta, rendületlenül haladt visítozva, az anyja pedig uzsgyi utána. A tüzes tekintetektől jobbra kilyukadt a zabpehely, forrni kezdett a savanyú káposzta, odakozmált a puddingpor. Veikko hol visított, hol röhögött, és röhögtem én is, majd kiesett a kezemből a tehéntúró. Ez egyáltalán nem humoros! - ordította a nő, miközben a hajdinák előtt bevette a kanyart, még mozgásban elkapta a fiát, becsapta a hóna alá, és nagy szitkolózások közepette kirohant.

Mindössze fél percet tarthatott a jelenet, aztán bepakoltam a zacskóba, vetettem egy pillantást a pénztár melletti újságos standra és hazasétáltam.

Kérdem én: mit van mit tenni, ó rozskenyerek és sovány tejek, ha ennyi évnyi majdnem-vegetarianizmusom után azt álmodom, hogy nagyot harapok a sült szalonnából egy belgrádi padláson, és ízlik nekem?

Szerelmetes Finnország. A tapintatos szájhagyomány

2010-06-02T20:25:00.005+03:00

Egy munkagenerációnyi távlatból szól a következő történet. Az aranyidőkből, amikor én még nem dolgoztam itt, de voltak, akik már igen. Minden jobb volt akkor, mondják, rendszeresen csapatszaunázott a nép. Az esetet, amit most megosztok, sokszor hallottam már, rendre mindenki elmesélte nekem. Mindenki egyszer, mindenki magánban. Olyan, hogy egyszerre mindenki jelen legyen, amikor mondják, még nem volt. A mesélési módok viszont mind megegyeznek, a részletekben sincsenek ingadozások, élesre és pontosra csíszolta őket az idő. Ez a színtiszta való. Senki nem tesz hozzá, senki nem vesz el belőle semmit. A legutolsó mondat is mindig ugyanaz: "de mondom, nem én".

Én is mondom tehát, hogy nem velem, de történt egyszer, hogy egy pénteken, munka után befűtötték a szaunát. Közel van az irodához, pont a mi emeletünkön. Átcammogott a nép, levetkőztek, beültek, leizzadtak, megmosdottak, s miután kiáztak, tekertek magukra egy törülközött, megbontották az első sört és kiültek a teraszra. Tél volt, kint -20 fok. A terasz egyik mellékutcára néz, ahol ritkán ugyan, de járnak járókelők. Mondom, az élet apró örömei közé tartozik egy szál majdnem-semmiben nézni, hogy mindenki bebugyolálva cammog előre a hóviharban. Sörözni ilyenkor nem az igazi, de még belefér. A cigarettázás nekem már nem, de van, akinek az is, például történetünk főszereplőjének. Ő is kiült sörözni, és amikor mindenki más már visszament, ő még maradt egy annyit, hogy elszívjon egy cigarettát. Aztán visszament, és még gőzölődött egy adagot.

A történet ennyi. Most jön viszont a pikantéria. A másnapi újság hozta a hírt, hogy XY munkahely pénteki szaunázása majdnem tragédiába torkollott, amikor egy szaunázó kizáródott a teraszra. Hasztalan kiabált a munkatársaknak, hogy engedjék be, mert senki nem hallotta. Meghallotta viszont egy utcán cammogó járókelő, aki értesítette is azonnal a rendőrséget, hogy a hatodikon valaki egy szál majdnem-semmiben áll a teraszon és üvöltözik. A rendőrök kijöttek, aztán hívták a tűzoltókat, akik már nem hívtak senkit, hanem leemelték és visszaengedték az épületbe. Hősünk pedig, mint aki jól végezte dolgát, nem is szomorkodott fölöslegesen, hanem visszaült a gőzbe és a kis intermezzóról nem mondott senkinek semmit.

Az újságban név nem szerepelt, tapintatból pedig senki nem feszegeti, hogy az az esti szaunázókból ki járhatott ennyire porul. Annyit tudunk tehát, mint mindenki más, hogy: "de mondom, nem én".

Áll

2010-05-26T21:12:00.007+03:00

Miközben oldom magam csomókról le és vízben fel, szakadok, mint cérnaszál a gomolyagról, elvarrom mindenem elejét és végét, tisztítom a fonákját, mintha színe lenne, merülök és gyorsulok és előzök és bevárok,

valaki az uszoda előtt a saját biciklije helyett az enyémet kötötte hozzá az oszlophoz. Ha nem én kötődöm, engem kötnek. A küllők közé írtam neki levelet, aztán frissen kiázva hazagyalogoltam a szakadó esőben, és most ketyegek.

Továbbgurul és magába száll

2010-05-23T19:44:00.004+03:00

Kinek a gatyáját húztad ma magadra? - szóla vala utánam egy férfiember néhány sörösüveg mögül.

Kallioban, ahol lakom, ez az utcadizájn: ázsiai bolt, szexshop, thai masszázs, ázsiai bolt, bár, vega gyorsbüfé, masszázs, nyilvános szauna, ázsiai bolt, turkáló, söröző, köpködő, bár. Most, hogy melegebb van, még a turkáló elé is kikerült egy asztalka, az utcán ücsörög a nép, a nagy nyári egyetértésben és vigadalomban el-elüldögél egymás mellett tucat félfejnyi napszemüveg. Most, hogy melegebb van, látom végre a szomszédokat. Hogy ki kinek a gatyáját hordja, eddig nem figyeltem, de az tutibiztos, hogy az őzikén, akivel alig egy órányira tőlünk az erdőben bicikliztem szembe, nem vala gatya, csak hófehér fenéknyi báj.

Ha még melegedik vagy nyolc fokot, tollat dugok a fenekembe, hogy ne lógjak ki az utcaképből. És tekerek és tekergek körbe-karikába, nyarat és vitamint kérünk Marikába.

Szerelmetes Finnország. A térdem esete a telefonos kisasszonnyal

2010-05-18T20:59:00.005+03:00

Előtörténet:
Valamikor réges-régen, amikor még Medve uram és nem az extrém sportok (értsd korcsolya, sízés, mászás) jelentették az akrobatikát, egy késő délutáni csónakázáskor Kandúr úr (Medve úr legmacsóbbik barátja) elmesélte, hogy a munkaügyi hivatalba, ahol ő dolgozott, bejött egy kicsi fekete ember és azt mondta, adjanak neki munkát, mert ő orvosnak tanult (asszem) Tanzániában. Nagy orvostudományt taníthattak ott neki - nyugtázta Medve úr, és (az emlékeket átpingálja az idő) letörölt egy vízcseppet az izmos mellkasáról.

Nem is olyan réges-régen, március elején estem egyet sízés közben. Kisántikáltam a pálya szélére, és mert fájt a térdem, tettem rá egy zacskó havat. Másnap reggelre bedagadt, irány a kórház. Az ügyeletes orvos (foglaltassék neve ódába) megvigyilálta, és mivel úgy látta a röntgenképből, hogy talán törés, két mankót nyomott a hónom alá és átküldött a baleseti osztályra. Én taxival mentem, a képek a gépen, a vetélytársakat mentővel hozták. Egyéb bajokhoz képest kismiska térdemmel, aki közben elég nagy lett, hat órát ücsörögtünk a folyosón a diagnózisra várva. Diagnózis nem lett, katarzis igen: mágneses képet is készíteni kell, mert a röntgen és a közben elkészült számítógépes súting semmit nem árul el, úgyhogy menjek haza, szedjek gyulladáscsökkentőt, tartsam a lábam magasra, jegeljem a térdem és várjam a postást, mert ő hozza majd az időpontot. Hozta is, úgyhogy mindenféle intermezzókkal a balesettől számított harmadik héten végül kiderítették: a sípcsont teteje tört ketté. Gipszelni nem kell, betegszabadságot nem adnak, úszni járjak s szedjem a fájdalomcsillapítókat. Használjam az izmok végett és pihentessem a csont miatt és igyak tejet. És jöjjek egy hónap múlva ellenőrzésre.

Amikor másfél hónappal a baleset után (két héttel a soros ellenőrzés előtt) még nem tudtam kiegyenesíteni, kicsit beszartam. Hogy mi van, ha már forrik, de rossz helyre. Vagy ha nem is forrik. A munkaügyi orvoshoz mentem el tanácsot kérni (egy orvosi cégnél dolgozom, nagy a jóindulat és sok a vészmadár), de azt mondta, más munkájába nem szívesen avatkozik bele, inkább kérjek a kórháztól korábbi időpontot. Nem adtak. Cserében az ortopéd nővérkék telefonos szolgálatához irányítottak, azok kikeresték az adataimat, megnézték a három adag képet, leellenőrízték a startból bediktált személyi adataimat és minden kérdésemre azt válaszolták, nii, telefonon mégis mi mást lehetne mondani.

Nii.

Most ott tartunk, hogy az egészségügyi biztosító költségén hiper-szuper technikával elvégzett vizsgálatok után fapados módszerekkel, paracetamollal, heti kétszeri úszással és napi 20 nyújtógyakorlattal, észrevétlenül, összeforrt a térdem. Holnap visszaviszem a mankókat és a tanzániai orvosok tiszteletére ropok egy hatalmas örömtáncot.

Amerre az én vágyam száll

2010-04-27T20:36:00.003+03:00

„ … No és aztán a kerékpárok. Már láttam egy és mást, de annyi kerékpárt, mint például Amszterdamban, még nem láttam; ezek már nem is kerékpárok, hanem kerékpártömegek, kerékpárfalkák, kerékpárkolóniák, olyasvalami, mint a baktériumok tenyészete, vagy mint az ázalékok hemzsegése, vagy a muslincák örvénylése; a legszebb az, amikor a rendőr egy pillanatra megállítja a kerékpárok rajzását, hogy át lehessen menni az utcán, és aztán nagylelkűen ismét utat enged: ilyenkor az egész bicikliraj, élén néhány vérbeli versenyzővel, galoppban előretör és tovanyüzsög fantasztikus szúnyogtáncot járva. A helybeli viszonyok ismerői azt állítják, hogy Németalföldön ma három és fél millió kerékpár forog, ami azt jelenti, hogy minden három lakos alá jut egy, a csecsemőket, tengerészeket, a királyi családot, valamint a lelenc- és szegényházak gondozottjait is beleértve. Én ugyan nem számoltam, de azt hiszem, egy parányival mégis több van belőlük. Azt mondják, itt elegendő ráülni a kerékpárra, és már magától megy; olyan sima és egyenes ez az ország.

Láttam apácákat kerékpáron, és parasztokat, akik kerékpáron ülve vezették a tehenüket; az emberek kerékpáron tízóraiznak, kerékpáron hordozzák gyermekeiket és kutyáikat, és a szerelmesek kerékpáron taposnak a csábos jövendő felé egymás kezét fogva; én mondom, kerékpárosított nép ez. Ha már a kerékpározás ilyen mértékben nemzeti szokássá válik, megfontolandó, milyen hatása van a nemzeti jellemre.

Nos, szerintem:
1. a kerékpáros ember megszokja, hogy gondoskodjék önmagáról, és ne zavarja mások köreit, azaz karikáit;
2. vár a sorára, de azonnal beletapos, mihelyst egy körömnyi helyet kap;
3. előbbre jut anélkül, hogy túlságosan erőlködne, és hogy a legkisebb zajt is okozná;
4. a kerékpáros jobban el tudja magát különíteni, mint a gyalogos, és sokkal inkább önmagába zárt egység még párban és tömegben is;
5. a kerékpár valamiféle egyenlőséget és egyneműséget teremt az emberek között;
6. megtanítja őket bízni a tehetetlenségi nyomatékban;
7. végül kifejleszti a csend iránti érzéküket.

Ezzel máris több jót mondam a kerékpárosokról, mint amennyit gondolok róluk; most pedig, amikor már nem állhatnak rajtam bosszút, nyilvánosan kijelentem, hogy nem szeretem őket, mivel kissé természetellenesnek tartom, hogy az ember üljön és menjen egyszerre. Végül is az ilyen ülve menés is befolyásolhatja egy nemzet tempóját és fejlődését. Elképzelhető, hogy lehet lassan taposva is gyorsan előrejutni. Ezek a hollandusok legalábbis egész messzire jutottak, bár majdnem olyan álmosan taposnak, mint egy lassított filmen. Ami engem, gyalogos és kézzel integető embert illet, nem fogom zavarni sem köreiket, sem karikáikat; minden nemzet olyan eszközzel vándoroljon a csillaga után, amilyennel jólesik.
Még valami szembeötlik a németalföldi utcákon, éspedig a kutyák. Nincs ugyanis szájkosaruk; ennek következtében folyton nevetnek, majdnem hangosan, és nem marakodnak, senkit sem harapnak meg, és nem morogják meg egymást amolyan közép-európai ingerültséggel; ebből az a tanulság, hogy nemcsak a kutyák, hanem az emberek is meg tudják hálálni a szájkosár nélküli szabadságot, és hogy a szabadság az isten pompás ajándéka, ámen. … ”

(Karel Capek: Cestopisy (Barangolások Európában, Hollandiai képek (1932)) – fordította Szeberényi Lehel és Székely István)

Idézet a Bossa Dom Dia-ról, és zenei aláfestés hozzá.

Szerelmetes Finnország. A pisznisz az pisznisz

2010-04-18T14:46:00.004+03:00

Olyantól tudom, akit érdekel is a téma, hogy a szomszéd utcában Ville Valo apja üzemeltet játékboltot. Rózsaszínűt, felnőtteknek, főleg nőknek. Fiam csak egy van, de mit szól, hölgyem, egy keljfeljancsihoz?

Van a központban egy fagyisautó, pont az égigérő lépcsők aljában, ami feleáron árulja a fagyit a fogyatékosoknak. A szándék nemes, aki a macskaköveken, hetedhét országon keresztül oda kibiceg, a sánták, a némák, a részegek, megérdemelnek egy felszusszanásnyi hideget. Gombócot a torkukba. Még itt is, ahol korrektség tekintetében katolikusabbak vagyunk a pápánál. Ha egyszer van a világon ilyen autó, mi oda S.-szel kibicegtünk, meglibbentettem a két kölcsönmankót és két akkora fagyit rendeltem semmipénzért, mint a törött térdem volt anno. Még nápolyit is kértem bele és aprócsokit a tetejére. Aztán leültünk, és elnyaltuk a jövögető finn tavasz örömére.

Keltével dicsérd a...

2010-04-08T12:55:00.004+03:00

A reggelek puha cicatesttel kezdődnek, ablakon beszűrődő fénnyel, rotyogó vízzel, kávéillattal, fogak között ropogó pirítóssal, ujjak között ropogó újságpapírral, éles levegővel, habzó fogkrémmel, zipzárba beakadó gyapjúsállal, villamoscsilingeléssel (bár nem az első és nem feléd), mosollyal az egyik sarkon, köszönéssel a másikon, busszal a liftig, lifttel a hatodikig, start-gombbal és gyors kattintással a világ felé, kifelé.

A reggelek madarakkal kezdődnek, fogmosássl, tejmelegítéssel, mézzel a kávéba, cseverészéssel a joghurtos tál fölött, kardigánnal a ruhára, biciklicsengetéssel, tekeréssel a folyóparton végig (át a hídon, át a síneken), nehéz ajtók nyitogatásával, kemény diók törögetésével, csenddel, figyelemmel, a pont hangját várva, kifelé.

A reggelek gyors öltözéssel kezdődnek, képzeletbeli hajsimogatással, gondos betakarással, zoknikereséssel a ruhacsomóból, lépcsőrecsegéssel, tágra nyitással, levegővel, színekkel, fényekkel, szaladással a víz vagy (esettől és helyszíntől függően) hazafelé, nyirkos kövekkel vagy macskakövekkel, csúszó gumicsizmákkal, topánkákkal, suhogó náddal, sündörgő utcákkal, ébredező hattyúkkal és lelkiismerettel, ágakkal, bogokkal, bogarakkal, friss vízzel vagy esővel az arcon, napot keresve, felhő útját fürkészve, felfelé, elfelé.

Miért van az, hogy a reggeleimet nem adom?

Szerelmetes Finnország. Ahová a király is meztelenül

2010-03-27T19:04:00.008+02:00

A szaunáról nekünk azt tanították, hogy a finneknek szent hely. Arra is emlékszem, hogy az elsőéves jegyzeteimbe belefirkantottam: nincs köze a szexualitáshoz. Ám legyen.

B., aki önmagában kész sztori, egy koranyári szombaton szaunázni ment.

A diáklakásokban általában közös szauna van, hetente kétszer fűtik, a lányoknak mondjuk héttől, a fiúknak kilenctől. Turkuban, ahol a történetünk játszódik, rögtön a bejárat mellett van az öltözö, benne egy hatalmas nagy tükörrel és körben padokkal, fölöttük a fogas. Az öltözőből ajtó vezet a zuhanyzótérbe, ami nyakig csempe három zuhanyrózsával és egy falból lógó slaggal. A zuhanyzót üvegfal választja el a szent tértől, ahol sejtelmes a félhomály, nagy a csend, kicsik és áttetszőek az ablakok. A kályha jobbra van a sarokban, és kevesek a kiválasztottak, akiknek oda jut hely, pont a kályhával szembe, a legmagasabb padra, ahol még a két talpnak is akad támla, de sejehaj. A többiek trónusa az átlag-padokon, ahonnan a zuhanyzó látszik és nem a kövek, csak a csempe és a slag, nem a tűz és a hő és az égbe emelt talpak.

Az iratlan szaunaetika szerint az ember, hacsak nem prűd cserediák, mindenét az öltözőben hagyja. Ergó: egyetlen törölközőcskét visz a popsija alá, nem húz fürdőbugyit, nem kínozza melltartóba a melleit. Levetkőzik, és ha kell, a fogasra akasztja a ferde testképét és a kíváncsiságát is. (De tényleg senkinek nem áll fel? -kérdezték otthoni ismerősök még a legelején. Abban a melegben? -válaszoltam én, nem bevallva, hogy -még a legelején- alig mertem odanézni.) Szóval levetkőzik, és úgy vonul be, ádámévakosztümben, mert senki nem szól majd, hogy meztelen a király.

Ott tartottunk, hogy B. szaunázni ment. Levetkőzött, a szemüvegét, hogy könnyen megtalálja (mert B. szemüveg nélkül semmit nem lát), beletette a cipőjébe. A ruháit, ahogy én B.-t ismerem, nem hiszem, hogy összefogta volna, de ez most nem is lényeges. A padon és a fogason volt minden, cipőben a szemüveg, B.-ben a megnyugvási és megtisztulási vágy. Látom is, ahogy megengedi a vizet, beáll a rózsa alá nyugodtan elidőzve, talán nyújtozik is egy kicsit a hosszú nap után, aztán lezárja a csapot, kicsavarja a haját, lerázza két karjáról a vizet és benyit a szent térbe. Ahol nagy a meleg és sejtelmes a félhomály. És ülne is le oda, ahol nem érzékel mozgást és nem lát árnyékokat, de valahogy olyan feszült a hangulat és mintha innen-onnan valami kuncogást is hallani, és B. köszön, mert ő udvarias kínai férfi, mire kórusban válaszolnak a lányok.

Hogy kórusban kérték-e fel B.-t a távozásra, vagy jószántából rohant-e ki, nem tudom, de szívszaggató volt a szemében az az őszinte szégyen és rémület, amivel egy évre rá mesélte egy esti sörözéskor: És képzeld, mai napig nem tudom, hogy a buszmegállóban álldogáló lányok közül ki látott engem pucéron terpeszkedni a zuhanyrózsa alatt.

Helsinkinben van egy uszoda, Yrjönkadun uimahalli a neve, állítólag az első uszoda Finnországban, és nagyon szép és kellemes, és úszni meztelenül is lehet, mint sellőlány a tóban, és B.-proof, mert külön napok vannak nőknek és külön férfiaknak.

Mai találat

2010-03-25T16:41:00.002+02:00

,,Akit én szeretek, meg van az szeretve."

Szerelmetes Finnország. Kecsup kenyérrel és kávéval

2010-03-22T18:19:00.010+02:00

Bukarestben hallottam anno egy hasonlatot, amin akkor jót kacagtunk. A finnek olyanok, mint egy doboz kecsup: rázod, nyomkodod, bosszankodsz, mert nem jön semmi belőle, de amikor igen, akkor aztán jókora adag. Aztán megint semmi.

A lakótársnőimmel folyamatos csiszolódásban élünk. Például a kenyér. Ha a feketének épp elfogyott, és szólok, hogy egyék nyugodtan az enyémből, az evészetet hosszú szertartás előzi meg. Először megköszöni az ajánlatot, és elmondja, hogy mennyire kedves vagyok, ellentétben vele, aki bezzeg a saját kenyéradagjáról sem gondoskodott, ime. Aztán megígéri, hogy másnap vesz és akkor visszaadja. Ha két szeletnél többet eszik, akkor azt is megkérdi, hogy ugyanolyan rozskenyér, amilyet ő szokott, jó lesz-e, vagy vegyen inkább pont olyat, amilyet én szoktam. A kölcsönzési ceremónia tényleg a másnapi visszaadási kisérlettel ér véget, amit én mindig azzal védek ki, hogy majd "visszaeszem", amikor épp nekem fogy majd el valamim.

A munkatársaimmal ebédeltem valamelyik nap, és amikor nagyon érdeklődtek, hogy a furcsa állagú valami finom-e, nyújtottam a tányéromat, hogy kóstolják meg. Általános döbbenet. Végül a mellettem ülő megkóstolta, és azonnal szólt is, hogy akkor az övéből is egyek (oké, megkóstoltam), de ne csak annyit, amennyit, mert ő valamivel többet vett. Akkor meséltem el nekik a fenti szertartásunkat. A mellettem ülő kóstolónak rögtön eszébe is jutott, hogy anno egyik lakótársa mindig megkérdezés nélkül evett a kenyeréből, és hogy ez őt mennyire zavarta. Kérdem, megmondta-e neki. Hát ilyesmit nem mond meg egykönnyen az ember. De azért jó tíz évre rá is emlékszik rá. Hát igen. És kicsit még mindig neheztel is emiatt. Hát igen. És akkor jött az összefoglalás is, hogy a lelkemnek is meglegyen a tápláléka a furcsa színű főzelék mellett: a finnek a szemedbe nem mondanak semmit. A hátad mögött sem lelkiismeret-furdalás nélkül mondják, de egy kis rosszérzést a megkönnyebbülésért azért bevállalnak. Például, tette hozzá a kóstoló, tíz év után bevallják a szomszédjuknak, hogy egyik ismerősük anno úgy ette meg a kenyerüket, hogy se szó, se beszéd. Erre nagy kacagás.

Pénteken két munkatárs-legény felajánlotta, hogy hazahoznak autóval. Egyikkel szoktam beszélgetni is egy kicsit (csütörtökönként, ebédkor), a másikkal csak nagyokat vigyorgunk egymásnak, ha épp összenézünk reggeli gyűléseken. Hazahoztak, feljöttek kávézni, beszélgettünk egy jó nagyot. A vigyorgósnak megmutattam a vadonatúj könyvszerzeményeimet is, amire elmesélte, hogy az egyik regény színhelye pont az a ház, amiben az ő nagymamája született. Megdicsérték a kávét, az otthoni diót, a képeket a falon, megdögönyözték a macskát. Másfél óráig olyan barátok voltunk mi hárman, mint a hat együtt dolgozott hónap alatt együttvéve és megsokszorozva vagy százzal. Vagy mint (teszem fel, veszélyes sztereotípiák megint) karácsonyi bulin öt adag féldeci után. Aztán elköszöntünk, és hétfő reggel óta megint nem volt kétpercnyi alkalmunk sem beszélgetni egymással. Talán jövőre.

Szerelmetes Finnország. Bevezető

2010-03-20T13:15:00.005+02:00

A ház előtt mellém szegődött egy részeg. Egy nagyon részeg, úgy értem. Olyan, akinek lábon állni is nehéz. Olyan, akiből a környéken, ó bohém Kallio, megfelelő időpontban óránként húszat látni. Most nappal volt, kb. déli egy, és jeges a járda, középen olyan húsz centinyi sávval, ahol közlekedni lehetett. Azon haladtunk mindketten rendületlenül. Időnként megelőzött, de pár méter után mindig megállt és hátranézett, hogy jövök-e. Jöttem, a mankók a jégbe szúrva, én középen, féllábon. Egyszer aztán bevárt és hagyta, hogy kielőzzem. Mondom neki, mikor egy vonalba értünk, menjen nyugodtan, nekem időbe telik az előrehaladás. Mondja, neki is, de ő nem siet, menjünk inkább együtt, és ő majd kifog, ha esek. Vak vezet világtalant. Bagoly mondja Gerébnek. A buszmegállóban leintette nekem a buszt, és a jobboldali ablakból láttam, ahogyan még hosszan integet utánunk.

Ric most pihen egy ideig, én meg szerelmetes blogot írok Finnországról. Szerelmi vallomást. Amig még itt vagyok.

Tapio Rautavaara: Sininen uni, kellemesebb képpel, szöveg nélkül itt. Sokszor hallgatom és szívesen. A kedvenc részem az, amikor a kisautó, szurrur-szurrur, elindul kék álomország felé. Kirsi lakótársnőm (szombat déli helyzetkép) most épp ezt énekli a kanapén elnyúló pötküle-macskának.

Tühjadest asjadest

2010-03-15T19:15:00.006+02:00

Csoportkép csuporral és lábtörlővel, hármasban és négyesben.

Fruska-hétfő zenével, az örökzölddel, míg megjön a nyár .

Bicebóc

2010-03-13T21:52:00.011+02:00

Katti, tízhónapos tigrismacska, hetedhét országnyi ruhaszárítókon át kinézte magának a lábujjamat és megtámadta. Sebességben ez a netovább.

Nemzümm és nempipa

2010-02-23T14:09:00.012+02:00

Van egy kép, ami megmaradt.

Tavasz van, ágyban, párnák közt fekszünk és nem jön semmiféle halál. Egy szigeten vagyunk, húsz percnyi motorcsónakázásnyira a civilizációtól. Tudom, hogy a ház előtt fák, a fák mögött nád, a nád mögött a tenger, a túlsó parton egy mészkőfeldolgozó kéménye és néhány kusza fény. A vizen talán hattyú, de inkább este. A vízben háló, a hálóban vélhetőleg halak. A halakban is valami, de ez most nem matrjuska-mese.

A fényekből ítélve pirkad, bár azt elég nehéz meghatározni fehéredő tavaszi éjszakákon. A szobában szürke fény, a tűz a kályhában már kialudt. A mennyezet tőlem jó két méternyire, alig látom. A falon sötétkék-fehér mintás tapéta, minden sötétkék-fehér, öt percnyire vagyunk ettől a parttól és húsz percnyi csónakázásra a másiktól, ez egy tengerparti történet, egy tengerparti ország, ahol én épp tavaszi reggeli tengerparti könnyed sellő vagyok.

Mozdul a paplan, hallom a padlón a lépteket, az ajtó csukódását, a lépcső nyikorgását lefelé. Hallani vélem, ahogy a lábujjak a gyapjózoknihoz idomulnak, a zokni a gumicsizmához, a csizma a fűszálakhoz, a legördulő harmatcseppekhez. Figyelek, hallom-e az izmok összehúzódását a hirtelen hajnali hidegben, de nem. Nem hallom, nem érzem. Csend van, hideg van és egyedül vagyok. Kiszállok az ágyból, jó két méternyire az ablak, kireteszelem és tágra nyitom. Csiripelnek a rigók, zöldülnek a fák, zöldül a kert, a bokrok. Lesz majd mit védeni a fehérfenekű őzikéktől, akik ott reggeliznek, ahová mi bújunk nyáron a nap elől. Ha eljön a nyár. Ha lesz nap. Ha lesz új a nap alatt.

Látom a sötétkék fürdőköpenyt eltűnni a bokrok mögött. Hallom a madarakat. Nagyot kortyolok a hajnalból és visszafekszem a paplan alá. Lírában, íme, gyenge lennék, de hoz a helyzet csattanót. Ajtó, lépcsők, másik ajtó, ablakretesz, nyitom a szemem, zokni le, köpeny le, paplan emelkedik, összehúzódnak az izmok a hirtelen hidegtől, érzem is, most hallom is őket, nyújta a kezét felém, omppuu? Az alma felét?

Az idő puhítja az éleket és a nyakig érő hóban kai összemosódnak az évák, ádámok, az ádámcsutkák, a kivittkitkísértésbeéshogyanok. A miértekből őszire almakompót lett, citromos-fahéjasan bekanalazom.

Kocsimese répa módra

2010-02-15T15:29:00.007+02:00

Ma reggel, útban a dolgozda felé láttam, amint egy járdára felhajtott autó megcsúszott és elindult lefelé a három nyomorult lépcsőn, ami épp ott volt, ahol a madár sem jár ilyen télben. (Mondom én, disznóság lépcsőnek lenni olyankor, amikor nyakig ér a hó.) Az autó orra lecsúszott, a feneke fennakadt, a bal hátsó kerék jó egyméternyivel lebegett a járda fölött. A soför kiugrott, körbejárta, rámnézett és röhögött. Kérdem, mit segítsek. Mondja, nagyon nincs mit, de aztán gondolkozik és helyesbít, jó lennék súlynak. Oké. Kinyitja a bal hátsó ajtót, én felállok mind a (fürdőruhásan) ötvenhét kilómmal és várom a csodát. Elmaradt. Azt mondja, túl sovány vagyok, de jön ő is (vagy száz). Feláll mellém, állunk ketten az ajtópárkányon, fogjuk az ajtókeretet. Semmi. Kérdem én, nagy autószakértő, ha esetleg nekifogok ugrálni, és hirtelen visszabillen, biztos nem törik ketté az autó? Nem törik, ugráljak nyugodtan. Ugrálok, de semmi. Mondja, ő leszáll, de löki lentről. Közben mellénk keveredik egy kínai fickó (súlyban vagy hetven), kérdi, felmászhat-e mellém, hogyne, ugráljon ő is. Mozog ő is, én is, az autó is, de még semmi. Jön egy kutyasétáltató, helyet csinálunk neki is, kiköti a kutyát, felszáll, már hárman vagyunk egy ablakkeretnyiben, plussz egy, aki lentről löki, plussz egy kutya, aki asszisztál. Mozog, de nem eléggé. Hideg van, a kutya néz, mi hahotázva ugrálunk. A kutyás unja meg elsőként, neki ilyesmire nincs ideje, a kutya is megfázik. Leszáll, mi megemelkedünk vagy öt centinyit. Mondja a soför, maradjunk a kocsinál, ő megy, keres egy traktort. Állunk az ajtókeretben, már nem ugrálunk, csak röhögünk. Jön is egy hókortó, összekapcsolják, mi leszállnunk, a soför beszáll, a traktor elindul, húzza az autót hátrafelé, egyszer billen, aztán az is elindul, juppijé. Integet a hókotrós, vigyorog a sofőr, vigyorog a kínai, én meg

örömömben, hogy még ugrálva, hétfő reggel hét után is ily könnyed vagyok, a dolgozdai út hátralevő részén még vagy tízszer elénekeltem azt a dalt, amire úgy megtáncoltattak tegnap, hogy a hajam is kukra állt, hogy ti. tegye bele, vegye ki, az isten megfizeti, ne tegye, ne tegye, ne tegye belé, szűk a lika, lágy a hegye, nem megyen belé...

Héjdó, finn tavasz, állok elédbe!

Színes tintákról álmodtam egy világot magamnak

2010-02-09T13:21:00.003+02:00

Miképpen boltíves, pókhálós vén terem zugában álmodó középkori barát, ki lemosdotta rég a földi vágy sarát s félig már fent lebeg a tiszta éteren,

a hatodikon vagyunk s lent az étterem,

gép előtt ülök és bütykölgetek. Nagybetűk közébe szóközöket ékelek.

Valamelyik este, épp nagy erőfeszítések árán húzogattam ki a lábamat a hóbuckákból, eszembe jutott az érettségi előtti év. Gyakorlatilag egyik legszebb iskolai évünk volt, nagyon sokat olvastam és írtam és tanultam és szerelmes voltam nagyon, akkoriban kaptam az első zöld és sötétkét harisnyámat, Z.-től kéthetente csütörtökönként jött egy-egy új levél, felváltva matekeztem és hajtogattam a kicsengetési kártyákat, és úgy tudtam, újságíró leszek, sokat utazok majd, nem elemezni, hanem használni fogom a nyelvet, az aranyat és kéket.

Azóta is használom, és piros és fekete. Fekete, ami tiszta, piros, ami bütykölnivaló. A piroshoz nem nyúlhatok. Ha megváltoztatom, néha belenyúlok bátran, valakinek rá kell bólintania, hogy mehet. Aláírt, beszkennelt, újra kinyomtatott, mappába zárt papírok, nyomon követhetők mutatnak zöldet a piros szöveg feketévé változtatásának. Hejde mennyire hogy szövegekkel dolgozom, foszforzöldre festem, ami már fekete, de szerintem hibás, sárga postIteket ragasztok kinyomtatott papírokra, grafitszürkék a kisebb, tintakékek a nagyobb felkiáltójeleim. Színkódokat váltogatok, civilben PIN-kódokat, mert annyit azért nem utazom, ugye újságíró is csak papíron lettem, de két helyen van az otthon és százfelé megyek, amikor haza.

No de kibiggyesztem ide, amin jóideje gondolkozgatok, hogy tudniillik míg ujjam el nem szárad, mint romló fának ága, s le nem lankad fejem a béke isteni ölébe, fogok én még írni is, nemcsak mások íráshibáit javítani és dokumentálni jópénzért, sej de csuhajja...

Amikor a jódolog kis irodalommal és sznobizmussal keveredik

2010-01-19T17:25:00.003+02:00

Most délutáni fél hat és reggel fél nyolc óta összesen harmincnyolc percet beszélgettem, úgy, hogy abból még kivonódik az az idő, amig begyúrtam a krumplipürét szósszal, a tányér salátát, a két szilvát, a pohár aludtejet, a pohár vizet (mert teli szájjal nem beszélünk), illetve visszalifteztem a -1.-ről a hatodikra (mert ha többen vagyunk, mint négyen, senki nem mond semmit).

Itt vagyok tehát tárgyi bizonyítéknak ahhoz, ami irodalomelméletből csak csengő érc vala, hogy tudniillik az olvasó és a szöveg között igenis párbeszéd folyik, és mivel a szerző halott, az olvasó viszont virulva vegetál, acca ide szöveg babám a vesszőidet mind, mindjárt jól megvigyilálom. Mint három Geréb hat szemmel, Weöres után szabadon.

A vérben oldott méreg

2010-01-14T18:22:00.002+02:00

Ez egy véres bejegyzés. Felbosszankodtam. Vért szeretnék adni. Egészséges vagyok, az égvilágon semmi allergiám, nyavalyám nincsen, kivéve az időnkénti hisztiket, amik, ugye, nem a vérben laknak. Próbálkoztam tavalyelőtt, nem ment. Próbálkoztam tavaly, nem ment. Idén, amikor újabb két kártyával tömítődött az irattartóm, úgy döntöttem, újra nekifutok. És nem ment.

Amin a dolog ezeregyszer megbukik, az az, hogy nekem semmiféle fényképes finn igazolványom nincsen. Még jogosítványom (hahó, otthon: sofőrkönyvem) sem. Megvan minden iratom, amivel élhetek, mint Marci Hevesen, Marcsi Helsinkiben, ennél több nem kell, ennél többet nem adnak, de vért attól még nem adhatok, mert Vöröskereszt adatbázisában egyszerűen nincs az az ablak, amit kipipálhatnának, ha én a saját útlevelemmel állítanék oda.

Ma a munkahelyen (egy orvosi-forma cégnél dolgozom) nagy támdárámmal reklámozták, hogy céges véradást rendeznek, mindenkit szeretettel várnak, mentsünk életeket. Visszaírtam: engem is? Sajnos fényképes igazolvány hiányában nem. De nagyon sajnálják, tényleg igazságtalan.

És akkor jött egy ötlet: rákerestem, hol és ki írt legtöbbet a véradás szükségességéről, az impresszumból elő az emailcímét és levél neki. Ha az igazságtalansággal szemben tehetetlennek érzem magam, kiiratom az újságba és punktum. Rá másfél órára jött is a válasz: köszi, utánanézünk, to be continued.

Drukk, hogy tényleg.

Válasz a hólabdákra: szívemnek kedves filmek

2010-01-13T20:07:00.005+02:00

Annyi hólapda jött (köszike-köszike), hogy most úgy pötyögök, mint egy pingvin. Ez ám az este teste.

1. Szerelmem, Szarajevo: Bukarestben láttam, arra emlékszem, hogy nagyon-nagyon forró nyári nap volt, és úgy ültünk be a moziba nagy viháncolva, hogy vittünk egy-egy sört is magunkkal. A filmet szó nélkül néztük végig, és amikor végetért, és felemeltem a közben kifogyott sörösdobozt a földről, akkora bőgésbe kezdtem, mint amekkora záporesőt kívántam akkoriban Bukarest fölé. Olyan jó, hogy a háború okozta szomorúságom csak akkora, hogy megbújhat egy-egy sörösdobozban.

2. Kiskakukk: a legeslegkedvesebb világháborús történet, amit valaha láttam. Mesebeli tájakon három ember, akinek fogalma nincs, csak halvány elképzelése arról, hogy éppen mi is történik. Úgy csigázza fel az érdeklődésemet és a nyelvtanulási kedvemet, hogy közben rögtön jegeli is: a legfontosabb dolgok ott dölnek el, ahol csend van. Kevésbé átvitt értelemben: ahol a finnugor szakos diplomából inkább papírhajót hajtogasson az ember. (Turkuban volt egy tanárnőm, aki a filmet felirat nélkül és magyar felirattal is simán megértené. Övé minden elismerésem.)

3. Fallal szemben: van benne egy török népdal, kb. a közepén, aminél általában ki kell mennem vizet inni. Háromszor láttam, mostanra a legvéresebb részeket és a legvadabb szexjeleneteket is képes vagyok végignézni, élesben. Amikor legutóbb néztük, arra gondoltam, hátha a forgatókönyvíró és a rendező közben meggondolta magát, és most nálunk épp a B-verzió fut. Úgy túl romantikus lenne, de ha ennyiszer végignéztem, igenis nekem kijárna. Fatih Akin úgy németországi török, ahogy én szívesen lennék (jelenleg épp) finnországi romániai magyar.

4. Poliţist, adjectiv: azért a topban, mert filmet én ilyen nagyon még nem vártam, most láttam, és megérte várni rá. Tavaly ősszel kb. másfél hónapom úgy telt el, hogy napi jónéhány dobálgattam a hólabdát két (szerintem nagyon intelligens és nagyon ember) férfi között, egyik rendőr, a másik betörő, és közben az is járt a fejemben, vajon milyen lenne ez a helyzet romániaiban. Szeretem az új román filmeket.

5. Szigorúan ellenőrzött vonatok: filmben olyan élmény, mint könyvben Svejk, rég nem kacagtam ilyen nagyokat. A gépíró kisasszony olyan büszkeséggel riszálja a bíróságon is a felbélyegzett popsiját, mint amilyen tekintettel az osztálytársnőim jelentették be anno, hogy egy-egy legény "megkérte a barátságukat".

Még, kapásból: Kék, Closer, Jules et Jim, Tavasz, nyár, ősz, tél... és megint tavasz, A legényanya.

Hólabda repül Macinak, Edónak, Betondnak és két olyan bloggernek, aki látja ezt a bejegyzést és szívesen hógolyózna.

Pókkisasszony igyekezetei 2010-ben

2010-01-06T11:14:00.003+02:00

Megadom a módját a reggeleknek. Keltemben dicsérem a napot.
Mozgok. Szedem a lábam és magam össze.
Megírom a dolgozatomat, ezúttal úgy, hogy ne csömör maradjon a tudományosságból.
Megtanulom kirakni a Rubik-kockát.
Hagyom a dagadt ruhát arra, aki dagadt ruhára vágyik, és uccu a padlás.
Tanulok hallgatni és csendben maradni és beszélgetni.
Kirándulok és kirándítok.
Hallgatok arra, akit eltácsolni szoktam, amikor azt hiszem, jobban tudom, mint érzem.
Csigacsápokat növesztek és hagyom egyensúlyba jönni az egyedüllétet a mássalléttel.

Köszi, Könyvbagoly, és köszi a tavalyi őszt is! :)

Hát köszi.

2009-12-29T12:05:00.001+02:00

Csak az idiótáknak van ideje az ilyen hülyeségekre, mint ez a távolság. (HS7, Távolság)

Sok kicsi változás

2009-11-30T20:36:00.008+02:00

Mindenreggeli utam egy fűszergyár előtt visz el. Tegnap az 555-ös számú vonatjeggyel a biciklim is a fővárosba költözött, úgyhogy ma a zuhogó esőben a biciklilámpa fényével hadonásztam ketté a pergelt kávé illatát.

Könyvbagolynak, szeretettel: jó lehet ott élni, ahol a türkány a boszordérrel hullahoppozik :)

Egy szelet kenyér vajra ken és csöndben elfogyaszt.

A nagy begyövés

2009-11-23T22:16:00.004+02:00

Hát csak jöttek a Pásztorok, egyre közelebb jöttek, és nézték nagyon a golyókat. Mondom a Kolnaynak: – Te, ezeknek tetszik a mi golyónk - és még a Weisz volt a legokosabb, mert ő mindjárt mondta: – Gyönnek, gyönnek, ebből a gyövésből nagy einstand lesz.

Fiúk. Bevesszük a grundot.

Geréb

Hat és visszahat

2009-11-20T22:31:00.002+02:00

Céges délutánon - épp valami kettyenfitty csavargatása közben, mert interaktív technikai múzeumban voltunk - egy ismeretlen fiatalember behajolt elém, a képembe vakuzott és megnyomta a gombot. Utána ellenőrízte az eredményt és ennyit mondott: Csak a szád. Tekergetés közben nekem is tekerednek, úgyhogy helyesbítettem: Akarod mondani, a mosolyom.

Pár órával később a fiatalember az asztalunkhoz keveredett, és kiderült róla, hogy a munkatársaim főnöke. Nyújtotta a kezét, hogy ő Pauli, és bemutatkoztam én is, bátran, főemelve: Mauri. Amikor a másodperc tört része alatt beugrott, hogy baki, úgy ültem vissza, mint aki rájött, hogy karfiol ment a fogai közé, de csendben mindjárt kipiszkálja.

Újdons

2009-11-19T20:52:00.002+02:00

„mint fővő must éjjel a présházban
zubog döng a jóbűzű szerelem
s ha áradásnak feszül majd e bor
kromoszómát mondd cserélsz-e velem?”

Ajjajaj. Wannabe lírai én címzettet keres.

Én egyelőre alkalmat, hogy a sárga Röhrig-kötetet magammal hozzam, és felbiggyesszem a polcra. Az újra. Fővárosi lettem, van ágyam, asztalom, birtokba vehető nyolc négyzetméterem. Vágyaim is vannak, álmaim is, terveim is, lábaim is, tárgyaim is, munkám is, szerencsére. Mindennemű szövegeket bütykölök napi nyolc órában, most éppen lélegeztető gépek használati utasítását, magyarul. (Nagy mázlista vagyok, de ezt majd máskor elmesélem.) Nem úgy vagyok itt, ahogy tavasszal szerettem volna. Nem ott, ahol. Nem azért, amiért. Nem azzal, akivel.

De nagyon jól van így is.

S ha egyszer végre megtanulom a kellő alázatot az elengedéshez s az elfogadáshoz, tutibizti beismerem azt is, hogy a hal az finom. S hogy én mint hal a vízben.

Warum und wozu und was

2009-10-23T22:30:00.003+03:00

Ha én jól emlékszem, a szigetvári hősöket úgy tanította meg kesztyűbe dudálni a földfölötti, hogy egy előre készen cakkompakk levitézlett alvilági szörnyet küldött a nyakukra, hadd püföljék egymást. De aztán úgy belejöttek a magyarok a nagy vitézségbe, hogy amikor ott fent már régesrég szent volt a béke és fényesült a mennyei glória és Gábriel is indult volna lefelé, még akkor is akadt suttyintgatnivalójuk.

Namostmár: Zrínyi Miklósné Mária irodalomból elég jó volt anno, s ezt is elolvasta ától cettig, tudja mi a csattanó s a vége, de valahogy mindig elfelejti, hogy a szörny igenis legyőzetett s a szélmalom csak játszik veled, Don Quijote s Zrínyi Miklós, lelkem.

Úgyhogy gyors közlemény, főleg magának, publikusan: Helsinkiben medvék nincsenek és már Medve urak sincsenek, nincs semmi suhintgatnivaló.

De élet van és helyzet van és bőven van benne kakaó.

Megfejtés-körítés

2009-10-18T11:19:00.003+03:00

Amikor csiszlicsáré legényemberekkel zátonyra fut a kommunikáció, mindig oda bújok vissza, a szép magyar nyelvbe, melegedni. A magyar nyelvembe. Akkor is, amikor egyedül vagyok. Amikor blogot írok. Amikor tennivalólistát. Újabban nemfinn irodalmat sem vagyok hajlandó más nyelven olvasni, mint magyarul, ergó nem olvasok semmi újat, csak ami a polcon van, vagy ami finn. Falom, rágom, emésztem a szavakat, zabálom a túrós puliszkát, tekerem a rubik-kockát.

Egy kb. öt évvel ezelőtti éjszaka súlyát érzem néha ma is. Anne finnországi számi, és amikor együtt laktunk, egy finn fiúba volt nagyon szerelmes. De nagyon. Egyszer egy buli után, amikor támogattuk hazafelé, jobbról a fiú, balról én, úgy de úgy kipanaszkodta magát (hogy ő haza olyat nem visz, aki a rénszarvast megkóstolni sem hajlandó, nemhogy megfogni, nemhogy levágni, ilyen finnt ő haza soha nem vihet), hogy bár akkor elmosolyogtuk és nyugtatgattuk, hogy most egyelőre csendben és haza, a rózsaszín folt mögött ott volt ám a lyuk.

De back to the lényeg: nem nagy cucc, de norvégul nem tudóként úgy megörvendtem ennek a Nyelvnek, hogy csak na. Nyelvben élni volna jó. Nem nemzetként, nem feltupírozva, csak úgy. (Anne szülei Nyelvhez közel élnek, kb. ott, ahol a kurtafarkú malac sem túr.)

A fotó idei és asszem saját termés, linkek hozzá ilyenek: Nyelv, számi nyelvek, zenének Mari Boine.

Ha a helyes megfejtők elárulják a címüket (kommentbe mehet, nem megy egyből publikusra), repül a meglepi.

Interaktív ászpörgető

2009-10-04T16:10:00.004+03:00

Nyelvében él a ki?

Válaszokat, pliiz, kommentbe, a helyes megfejtés hamarosan, a nyeremények postán.

A kapros-tejszínes világvége

2009-10-04T15:23:00.004+03:00

Meggyőződésem, hogy a világvége kapros-tejszínes rózsaszín lazac képében érkezik el.

Ki mit főz, egye meg.

(Picassos äventyr (1978): Sirkka kisasszony erotikus halsüti-receptje.)

A szakmai csúcsról, s ami utána következik

2009-10-02T20:05:00.007+03:00

Mostanában olyat dolgozom, hogy ülünk hárman, ketten beszélnek, én vagyok középen. Úgy vagyok, hogy ha vagyok se legyek. Ez nem filozófia, hanem citrom nélküli tea, ami csak akkor van, ha van citrom is, amit kihagyni belőle. (A lócitromot per def. Persze, ami persze.) Hármunk közül, van úgy, hogy (a.) mindenki izgul egy kicsit, (b.) az egyik nagyon izgul, mert a másik éppen raknábeléa, olyankor a harmadik az egyensúly kedvéért nem, (c.) senki nem izgul, süt a nap, telik az idő és a képernyő betűkkel. Egyéb lehetőségek lehetnének, de nincsenek.

Namostmár, amire rájöttem: amikor épp (b.) vagy (c.) van és én, a harmadik, a a citromésédesmézéstea, 3in1, testileg-lelkileg-nyelvileg jó formában vagyok, pontosan hallom, hogyan szól a pont.

ui1.Tegnap láttam egy autót, a száma FI RIC 696. Nagy merengés után azt is kitaláltam, hogy ez mit jelent.

ui2. Amikor nem a pontot hallgatom, nem rendszámtáblákat nézek és nem blogot pötyögök, akkor egy néhány hete kapott Rubik-kockát tekergetek ezerrel (te kergeted a macskát? tekergeti a fene) és Maj Karmát hallgatok. Voltunk koncerten is, bele a nagy finn zenei életbe ezerrel, bele.

ui3. Miközben ide ilyeneket írok, teleírtam három füzetet, a legutóbbit zölddel. Egyszer majd bütykölök belőlük valamit. Papírrepülőket.

A dolgok rendjéről és a maguk idejéről

2009-09-24T08:04:00.004+03:00

Egyéb okokból kértem és harminc euróért cserébe a román nagykövetség azonnal adott is egy igazolás-félét arról, hogy férjemuramjobbikfelem nincsen. Mivel a követségen a diszkrét finnekhez képest mifajtáink dolgoznak, jött a tanács is: Da vedeţi cum faceţi, că declaraţia nu e valabilă până la nesfârşit. Vagyis vigyázzak, mit csinálok, mert ez sem érvényes a végtelenségig.

És azóta is, ma is csípkedem magam, ha meg nem haltam, mert biza sose tudhassuk.

A kedélyek csillapultságáról vasárnap esti tíz fokban

2009-09-20T23:00:00.003+03:00

Ma este a buszmegállóban, útban a tüzijáték felé egy földrajz szakos magyar legény azt kérdezte tőlem, tudom-e, hol van Szeged, jártam-e valaha Magyarországon. Ezzel a legénnyel finomvegyes társaságban (egy cseh lánnyal, két japánnal, egy észttel és egy alaszkai fiúval) péntek este bezabáltunk egy zacskó csipszet. Tettük mindezt ékes finn nyelven, mindenki a maga nyelvével. Mivel az ember, ha teheti, megválogatja az asztaltársaságát, a zaba emlékére ma a legtermészetesebben annyit válaszoltam: igen.

(Anno ha rácsodálkoztam arra, hogy a szőke ezt is, azt is érti magyarul, a válasz mindig ez volt: És azt is tudom, ki volt Petőfi Sándor. Most inkább Arany: "Hé, paraszt! melyik út megyen itt Budára?")

Nem mind arany ami

2009-09-16T19:57:00.003+03:00

(Kaj Stenvall: Iso kahvi)
Valami nagyon készülődőben van és én nagyon csendben vagyok.

-munikéjsön

2009-09-11T09:35:00.002+03:00

Álmomban a lakótársnőm, aki újabban napi két honlapot gyárt különböző wannabe-együtteseknek, azt mondta, azt a blogbejegyzést, amire nem érkezik legalább hat komment, fölösleges volt megírni, törölni kell. Reggelre a hatot, és pont a hatot, nem értettem, de álmomban nagyon logikusnak tűnt.

Ezúttal küldöm a dalt nagy-nagy szeretettel egykori és jövendőbeli kommentelőimnek, és bocsika azokért az alkalmakért, amikor nem megy nálam nagyon az a fajta kommjunikéjsön.

(A dal egyébként Viikate és utalás egy finn közmondásra, miszerint ha a kátrány, a szauna és a Koskenkorva-vodka nem segít, csak a sír segít. Nekem a szauna segített :)

Harci készültségben

2009-09-08T06:42:00.002+03:00

Hajnalni 6.20-kor, olyan jó húsz perce kikapcsoltam a telefonos ébresztőt, megköszörültem a torkomat és ama szebbik és frissebbik hangomon beleszóltam a semmibe: Huomenta.

Ha valaki legény a talpán, az legyen pirkadattól pirkadatig az.

There was a thunder without rain.

A férfiúi hév és kitartás győzelme eme cudar világ fölött

2009-09-03T23:00:00.005+03:00

Történt, hogy egy szombat éjjel lelopták az autónkról a dísztárcsákat. Az öcsém bennük a mester, ő szerketyálta, ő ragasztotta, ő suvickolja, őt bosszantotta az ügy talán a leginkább.

Az autó a tömbház előtt állt, kb. ott, ahová anno a kenyeres dobozokat hozták hajnalban. Az első emeleten egy cég irodája van, amit felvevőkamera őríz, úgyhogy a családi férfiak rögtön kitalálták: megnézni a szalagot és felfedni a tolvajt. Kb. három órányi anyag, de alapos és tiszta: az autónk mellé beparkolt egy pont ugyanolyan, kiszállt három manusz, a tárcsákat leszedték és mentek a szemük világába. A férfiakból annyi látszott, hogy egyiknek eláll a füle.

Épeszű régeni ember ekkora üggyel a rendőrségre még nem megy, de az öcsém vérszemet kapott és négy napon keresztül vadászta az Opeleket, kb. így: visz a fodrászhoz, a túloldalon egy leparkolt Opel, fék, Peti kiszáll, megy és vigyilál, nincs karcolás, nem a miénk, vissza, autó indul, megyünk tovább. Negyedik nap estéjére, mert Régen kicsi, egy bár elől előkerült az igazi, s belülről hozzá az ifjúi hév is. Mire édesapám odaért felnőtt férfiként várni, hogy megjöjjön a tulaj, a potenciális tolvaj, addigra ott voltak az öcsém barátai is, a csendesek, a nagyszájúak, a nagyszájúakat még jobban felhergelni tudók, a kicsik és nagyok és közepesek és szőkék és barnák.

Az autó egy pincérnőé volt, akinek fogalma sem volt, hogy voltak-e és vannak-e most az autón tárcsák, mert a kocsiügyeket a férje intézi és valószínűleg tisztán. A tömeg hitte is meg nem is, de a biztonság kedvéért azért elmondták neki, hogy a szalag épp feldolgozás alatt áll, és ha a tárcsák nem kerülnek elő reggelre, viszik is a rendőrségre a képet a kedves férjének mindkét szerteszét álló füléről, s azokat majd tépászhatja is mérgében, amikor jó istenesen megbűntetik a lopásért. De nőket nem bánt a felbőszült férfiúi sereg sem, úgyhogy úgy jöttek haza, mint akik megtalálták, de újra elvesztették a boldogságot.

És mit ad a földfölötti másnap reggelre? Hepiendet s a bejegyzés végére csattanót. Mert rossz pénz nem vész el s mert a tolvajok is emberek, ergó valahol a lelkük mélyén nagyon-nagyon jók.

Rózsa Sándor összevonja

2009-09-02T15:30:00.005+03:00

szemöldökét, neiti Kerepi pedig ama keményebbik hangját gyakorja.

Van úgy, hogy nem járhat jól a kecske is, a káposzta is, és a kecskének is, a káposztának is tiszta, hogy most (ideig-óráig legalábbis) valamelyik a rövidebbet húzza. Jobbik esetben a másik, de honnan annyi jobbik eset. Az ábra egy idő után átlátható lesz. Fölösleges reménykedni, hogy a kecske jószántából lemond - mondjuk - a cikáról, és hülye zöld az a fej, aki ezt elvárja. És az is csak álszent műtrágyázott, aki a bendőben nem mérgében zöldül, hanem arra gondol, most legalább jól lakott a szegény állat. Szóval (egy egykori szőke ízes németmagyar nyelvén mondva) valamelyiknek ki kell baszolódnia ahhoz, hogy oldódjon a feszültség.

De ha a kecske van annyira kreatív, hogy metafizikai összefüggésbe helyezze a zabát, és netántán még együttérzésre is vágyik a káposztától, amiért olyan nehéz és lelkileg is megterhelő felfalni őt, mikor olyan szép és zöld és zsenge és hejdehaj, akkor oda menjen legelni, ahová a szeptember eleji esős délutánon leginkább vágyhat: melegebb éghajlatokra.

Ágyő, s kalap . S káposztának lenni még mindig jobb, mint amire egy borozós este nagy vígan panaszkodtam, tudniillik hüvelyesnek, mondjuk paszulynak.

Feljebb, emeljetek...

2009-08-17T21:47:00.003+03:00

...feljebb, a bűn gyászos éjiből.

Eme bejegyzés elolvasása pont annyi időbe telik, amennyibe nekem a megpislákulás, vagyis: szombat délután olyan magasra másztam a Tordai hasadékban, hogy amikor lenéztem és leszóltam a fiúknak, hogy most már elég, alászállok, hagyják a kötelet, egy pillanatig megérezhettem a nagy igazságot: hogy tudniillik aki felmászni tud, az bizony le is, és ki is, bármiféle szarból.

És miközben reszketett a lábam, mint egy varrógépen, kimásztam a hámból, mint egy pinty, és azóta is tudom, hogy a felemelkedés és felülemelkedés kéz a kézben jár és körbe-körbe vigyorog.

(A képen az öcsém, de én is oda.)

Papó kalapja alatt a világ

2009-08-12T11:52:00.007+03:00

Hazajöttem.

Papóval utaztam Budapestről Nyárádtőig. Papónak csak a kalapja volt nagyobb a jókedvénél, a kalapja és a családja, hét gyerek, huszonegy unoka. Papó egyetlen fia, mert a többi hat lány, szintén a buszon utazott, két üléssel Papó mögött. Mögöttem a menye és hébe-hóba a kisunoka. Kató, aki mellettem ült, nem volt rokon, de ők vigyáztak rá is, hogy ne fusson a Papó mellett ülő fiúval a bokorba. Naccsága, otthon van már három gyermeke, tudja, hogy kell csábítani a férfit. A fiú szőke volt és Kató szerint olyan szép, hogy ha a nők meglátják Kolozsváron, ketté is hasad a szívük. Mint Fekete Pákó, vagy még annál is szebb.

A fiú nem tudott magyarul, nem tudott románul, még cigányul sem. Czeck Republic, mondta nekem, és terjedt is tovább, hogy Csekkoszlovákiából. Előre egy néni vitte a hírt, mert pont akkor fájdult meg a lába, amikor kiderült, hogy van, aki érti a szép szőkét, és feltétlenül fel kellett állnia. Hátrafelé Kató tolmácsolt és a Papó menye. Még egy ifjú pár is éledezni kezdett a kókadozásból, de Kató néhány kacér megjegyzése után a lány újra a fiúra omlott és maradtak a nagy csendben. Úgy, úgy, fogja csak a kezét, mert elcsábítom. Né, be is sárgult a féltékenységtől. Miilyen fiatal...

A cseh fiú is fiatal volt, tizenhét, és minden megjegyzésre megvolt a megfelelő válasza. Buksza? Máni? Jes. Láv? Jes. Kolozsváron? Jes. Jössz velem a bokorba? Jes. Vagy inkább valaki mással? Jes. Veszel nekem Bombát? Bomba, what?, jes. Az első megállóig megnősítették kétszer (magyarul), egyszer a Papó menyének az unokahúgával, egyszer velem. Kató vállalta, hogy bevezeti a szerelmi élet titkaiba is, ha bokor is lesz az első benzinkútnál, mert így, plénum előtt kicsit szégyelli. Te, ugye, nem szégyelled magad. Jes.

Kár, hogy nem cigány, pedig milyen szép -- mondja nekem Kató a határnál. Ha nem cigány, a bokorba jó, de aztán mit csinálok vele.

Hát igen, nyugtázom, és úgy belepirulok az első itthoni sötét éjszakába, mint a japán utitársam pár órával korábban a repülőgépen, amikor az ölömbe ejtette a villát.

Papírfecni, 2002

2009-08-07T13:10:00.006+03:00

Vázoljuk így a kérdést, most csak elmélet:

A kisasszony szerelmes. Úgy kezdődik, hogy arra emlékezni szinte lehetetlen, egyszerre csak bevillan, hogy ennyire még soha senkit, és hogy ezután vagy ő, vagy a cölibátus. Mindez teljesen komolyan és nagyon mélyen, mintha csupa metafizika lenne az élet.

Ott tartottunk, hogy ő, más téma nincs, nem is volt, nem is lehetne. Ha már pontosan tudhatni róla, hogy ő az igazi, kezdődik a világ-építés. Kiírjuk valahova mélyre, hogy "aktív türelem", és kivárjuk, hogy megszülessen hozzá a kontextus. Stratégia nincs, a kiírás a maximum. Az aktív a lerohanástól a teljes tartózkodásig bármit (pontosabban: mindent) takar. Ha a roppant erőteljes szerelmi érzéshez bizonytalanság és be nem vallott félelem is társul, a jelentése a következő: igaziból, konkrétan semmi, átvitt értelemben viszont minden. Ő lesz az úr a házban és kint az udvaron is. Még a lépcsőházban is, ha nincs udvar. (Hozzáírva, 2009: Puszta gasztronómiai kiváncsiságból sütni lehet néhány tortát gluténmentes lisztből, hogy vajon sikerül-e. Utánaolvasni, hol laknak a szorbok. Hogy mi egy bit.) Mindenkinek megvan a maga százezer fifikája.

Az elméletben a ha csak az udvarhoz köthető, az elmélethez semmiképp. Ha nincs, csak van van. Legfeljebb lesz. Felháborodás is lesz, de csak később, a vége felé. Mert tudniillik a kisasszony nem az a hejde tudatos hódító és elméletekben sem túl erős. Seperc alatt megy össze az ő betü, és nyilvánvalóvá válik, hogy urambocsá, ez is egy közönséges zsákutca. Vagy pofáraesés. S mintha a szőlő sem lenne a legédesebb.

Úgy ér véget, hogy a dolgok nem jönnek össze vagy túl gyorsan összejönnek, ajtóstól a házba, cipőstől a házba (mondottam volt, mindenkinek a maga százezer fifikája). Utána marad a csend, az aztaleborultszivarvégétazéletének és az újabb utak. És az ők. S ha férfi lennék, klasszikusan, kész rím is lenne, hogy a nők.

Amanda Lear: Enigma

Vásztusztuszkükü

2009-07-30T15:15:00.002+03:00

Kicseréltem a blogprofilból az angyalt emberre. Én vagyok. Én én vagyok magammal. -nak is, ejsze. Finnül azt mondják, olla sinut itsensä kanssa. Te-ben lenni önmagaddal. Tebenned lenni önmagammal.

No, nyári délutáni filosz, most a lényegre: végigolvastam a blogot és van egy olyan bejegyzés, még bukaresti, hogy repül a kaktusz és én tegnapelőtt töltöttem a huszonhármat. Most nem repül semmi, majom sem ugrik sehová, de most már hárommal öregebb vagyok. És mit van mit tenni :)

A csámborgóra vett szaros csillagok

2009-07-19T20:35:00.004+03:00

Állati jó múlt hetem volt, volt benne Kistehén és a Borz, szarvasok élő és húsgombóc formában, szúnyogok millióan, lefotózandó rákláb, halak, vadak s mi jó falat. Padlót fogok, ha Lappföldre gondolok. Felszámol minden hasonlítási alapot, elvet, tervet, csak perget és kerget újabb és újabb célpontok felé.

Mert a fejünkben régi képek soha sem volt időkről mesélnek, leginkább azt bánom-forma, hogy hazafelé autózva már Finnországban is feltűnt az első szaros csillag. Megállíthatatlanul jön az ősz és vele együtt az angliai (romániai) beklikkeléseim is kanadaira cserélődnek, pedig még ki sem barátkoztuk egymást és magunkat úgy istenesen...

Az első kép Ifjord apály idején, a második Pallastunturi. Vissza-vissza-vissza!

Számok a keserű valóságról

2009-07-06T21:12:00.003+03:00

Egy biciklibelső kicseréléséhez ugyanannyi focistára van szükség, ahányra egy villanykörte becsavarásához. Nekem kétszer fél délutánra, két belsőre, kétszer egy órányi galoppra a boltba és vissza. És akkor a lelki oldaláról még nem beszéltünk, de enyhe utalásként ez meg ez.

Lifisz.

Trapp a jegen mezítláb

2009-06-22T21:44:00.002+03:00

Tegnap azt mondta Medve barátom (épp kiszállt volt a barlangjából mézet kóstolgatni), hogy nincs értelme időt szánni olyan dolgokra, amikben az ember nem biztos. Mert ő így már cseszett el éveket, és azóta is bánja. A tétellel kötekedhetek, az érveléssel nem, mert én is csesztem el, de azóta sem bánom, úgyhogy lehet, hogy el sem csesztem, vagyis nekem empatikus kuss.

A téma örök, futottunk körülötte ezer kört, néha kettesben, néha én egyedül, néha én másokkal. Izzadtság- és fokhagymaszaga van, már szégyellem is előhozni. Az edzés jó, de jobb szeretnék előre-hátra mint kényes témák körül körbe-körbe szaladgálni. Főleg, hogy mindig én kezdem. Mert mi biztos manapság. Ki a biztos. Ki biztos és miben. Mikor ítélünk halálra egy régesrégi akarást. Mitől lesz egy aktuális akarásból régesrégi.

Az évekről annyit, hogy engem valamikor sínre állítottak, iskola, egyetem, munka, mesteri, újra munka, újra egyetem, egyenesen előre, munkával dicsérjük május elsejét. Ez az északi adag ráadásként jött, nem volt benne a menetrendben, én sem tudom még, mire való, gondolkozom rajta eleget. Trapp előre, mezítláb.

Ma azt mondta egy görög férfi (56 éves, 24 éve itt él), hogy legszívesebben hagyná ezeket a jegesmedvéket s menne haza a barnamedvék közé. Ahhoz, hogy nyugodtan mehessek, nekem még jegesmedvétlenítenem kell magam. S Medve-elmélet ide vagy oda, tisztelni annyira az éveket, hogy ne a saját akarásaimat jegeljem, ha már itt is nyár van és vagy tizenöt fok.

Nincsenszebba

2009-06-08T19:22:00.000+03:00

...oly talajtalanul libeg a világban, mit a karácsonyi képeslapok édeskés angyalkái... (W.S.)

A ló

2009-06-04T15:35:00.003+03:00

Volt az elsős ábécéskönyvben egy szöveg Marikáról és a barikáról. Most, húsz évvel később, kérem a barikát lóra javítani. Jobban illik a személyiségemhez.

Szombaton ballagási ünnepségre hívtak, kiöltöztem, megvolt az ajándék, virág, kis retikül, száz év óta először kis sarkocskás topánka. A buszmegálló fél óra innen, önnön lábaimon topogtam odáig. A buszban tízpercnyire megszusszantam, aztán folytattam a topogást, két sarok után a totyogást, aztán a kínos helyváltoztatást A-pontból ismeretlen B-pont felé. Mert hogy hirtelen nem tudtam merre menni. Az utcán olyankor senki nem jár, délután volt, nyár és Finnország, és én egy szép külvárosi családi házat kerestem. Két megváltó ötletem jött egyszerre, 1. felhívni a háziakat, 2. lehúzni az átkozott sarkos cipőt, fujj, de aztán csak a másodikból lett valami, mert a háziak nem válaszoltak, és én úgyis megtalálom az utat egyedül. Úgyhogy csak mentem előre és figyeltem a tájat körbe-körbe, én, a talpraesett. Saját talpraesettségemnek főleg a talp-részét éreztem és azt egyre inkább, mert égetett az aszfalt nagyon. De ha egyszer már pályára álltam, akkor igenis előre, és úgy keringtem, de úgy keringtem, hogy bő hetedhét országot is bejártam, míg végül egy lovastanyán kötöttem ki nagy puccban s glóriában s izzadtan s napszemüvegesen.

Abban a szent percben hívtam a segítséget, és két perc alatt kievickéltettek és itt a hepiend. És önérzetben megfogyva bár, de törve nem, újra megfogalmaztam, hogy fene egye a makacsságomat, tanuljak már egyszer alázatot és merjem azt mondani, hogy oké, keringeni hejde vagány, de acca ide a kezed, babám. Vagy ha keringhetnékem van, akkor oké, de kiöltözés előtt vagy után még egyszer lecsekkolni, hogy megvan a cél, csuhajja.

A vég s a még

2009-05-27T20:14:00.002+03:00

Ha Miklós addig tűrte, míg tűrhette, akkor én kész rózsabokor vagyok.

Egysoros a fintorokról

2009-05-24T12:48:00.007+03:00

Én tudom, hogy bezzeg Kalotaszeg és a Hargita, de nekem nagyon gyakran pont Bukarest hiányzik.

Update to M mint m

2009-05-19T08:41:00.003+03:00

Közkívánatra, Lehelnek:

Tavaszi virágos borítékban megjött a bocsánatkérő levél és egy húszeurós ajándékkártya. Noha az általam elszenvedett sérelmeket anyagilag jóvátenni képteleség, kérnek, hogy fogadjam szeretettel ezt a kis figyelmességet, amelyet a következő boltokban (hosszú lista az S-üzletlánchoz tartozó boltokról) lehet elvásárolni. Az ügyet az illetékesekkel (hibás cím, a turkui legrosszabb hírű lakónegyed boltjának a címe) megbeszélték és biztosítanak, hogy hasonló eset nem történik meg újra. Szeretnék, ha továbbra is bizalommal fordulnék hozzájuk, és ha bármilyen kérdésem van ezzel az üggyel kapcsolatban, ezen a tel.számon és email-címen érdeklődhetek.

Az ajándékkártyát pár hétig őriztem, aztán vettem belőle a köz javára:

12 l finn (anya)földet a virágcserepekbe
egy műanyagládát az erkélyre
két kampót, amivel felfogni a ládát
1 tasak bazsalikom-magot
1 tasak koriánder-magot

Saját javamra:
1 kg murkot
1 zacskó joghurtos mogyorót
2 doboz túrót

Úgyhogy most ott fogan majd meg a sok zöld a finn földben és virágzik, miközben én nem az idegeimet, hanem finomakat rágcsálok. R, mint relax.

Szombat esti bék

2009-05-16T22:56:00.005+03:00

Este van már, késő este, tizenegy múlt és szürkülödik. Nelly épp a moldvai hórára ropja, én hol őt nézem, hol ezt a bütykölődő szöveget. Ötpercenként ki-kiszaladok a fürdőbe, és surolok egyet-egyet. A tükör és a kagyló már megvan, maradt a vécéfedő. Most, hogy eszembe jutott, főzhetnék teát is. Szombat este van és én egyedül vagyok itthon. Ritkán vagyok egyedül itthon. Itthon vagyok. Erről akarok írni, csak kell hozzá a felvezető.

Ira barátnőm testvére, a nagyon orosz Nátáská összejött Helsinkiben egy finn fiúval. Úgy történt, hogy Nátáská beugrott a cserkészboltba, meglátta a fiút és elhivatta magát randira. (A műveltető képző saját értelmezésem, de menjünk csak tovább.) A randi jól sikerült, a fiú megkérte, hogy még találkozzanak. Nátáská elég elfoglalt, de mivel a fiú annyira ragaszkodott hozzá, megbeszélték, hogy találkoznak rá egy hétre az állomáson és együtt várják a Szentpétervárról érkező vonatot, benne N. édesanyjával. Oroszországban (csak úgy szóba jött), illik virággal várni az érkezőt, úgyhogy a fiú (aki talán jó cserkész is, ki tudja) ott állt a peronon, egyik kezében a virágcsokorral, másikban Nátáská törékeny kis kacsókájával. Az anyuka a fogadtatástól meghatódott, és rögtön el is hívta a fiatalokat fagyizni a tengerparta. Itt jön viszont a baki. A parton lufikat is árulnak, és N. iiiimádja a lufikat. Főleg az aranyos lufikat, nézd csak ez milyen éééédes. Semmi. Úúúúúgy szeretett volna Nátáská egy lufit. De semmi. Pedig ezek ooooolyan aranyos lufik voltak. Semmi-semmi-semmi. N. nem hagyta magát és finoman szólt a cserkész fiúnak, hogy neki biza KELL egy lufi, vegyen neki egyet. Mire a fiú, hogy ő diák, neki minden pénze a csokorra ment rá, ennél több pénze nincsen, ez a csokor is több mint húsz euró volt, lufi nem lesz és kész. Nátáská ezt még megbocsátotta, de amikor két újabb tengerparti séta után is úgy érezte, hogy a fiú nem receptív kellőképpen az ő lelki rezdüléseire, úgy repült haza Szentpétervárra, mint akit héliummal fújtak fel. (N. csak szűk társaságban káromkodik, de amikor én hallottam a történetet, akkor valami olyasmit is említett, hogy basszamegalufiját. Részemről rábólintva, csak nyugodtan, hajrá.)

A helyzet az, hogy lelki lufijaim vannak, de olyan mutogatnivaló, röppinthető, nincs egy sem. És júliusban jön édesanyám, de tutibizti, hogy nem várjuk majd az állomáson virággal. S noha a tervekben és az otthoni elképzelésekben is úgy volt, hogy kb. most illene, nem repülök végleg haza. Ülök itt, nézem az eurovízut, bütykölöm a szövegeket és nagy lelki megelégedéssel veszem tudomásul, hogy ha még kettőt simítok azon a vécéfedőn, a fürdő is ki lesz patyolattisztára takarítva. És ha rövidtávú tervek szerint jutunk egyről kettőre, akkor a mai szombat este kipipálva.

2009-04-26T14:46:00.003+03:00

Ezt a bejegyzést kb. fél éve kezdtem el és hagytam abba, és most azért fejezem be, mert az előbb levittem a szemetet, és felkiáltottam volna B.-nek, hogy jöjjön, mert kész a süti, de már nincs kinek.

B. az államvizsga-dolgozatát két évig tartotta szépen, bekötve a polcon, de nem adta le. Közben csinált ezt-azt, reggel és este hajót takarított, napközben evett, aludt, filmet nézett, bütykölgetett egy-két programocskát, hogy ne rozsdázzanak meg az agytekervényei. Otthon, Kínában, várta anyja, apja, egy működő családi vállalkozás és egy neki szánt lakás, de nem adta az Isten, hogy B. hazamenjen. Az okokról nem volt érdemes B.-t faggatni, tudta ő jól, hogy mit csinál.

Egyszer beavatott a számításaiba: amikor reggel felkel, úgy veszi, hogy már elköltött tizenöt eurót. Azt estig valahogy vissza kell szerezni. Hogy előre haladjon s ne stagnáljon az élet, kell hozzá még egy ötös. Plussz annyi, amennyit napközben megevett. Plussz a hosszabb távú befektetésekre. Ennél több nem kell, ennél kevesebb nem elég.

B. tudta, hogy amit csak magának gyűjt, azok a finnországi élmények, minden más a közösbe megy. Pay it forward. Hogy itt bármekkora is a kísértés, ő majd szűz kínai lányt vesz feleségül és valószínűleg soha nem hozza el Finnországba. Hogy pont két gyerekük lesz, egyik alapból, a második, mert tehetik. Hogy úgy élnek majd, mint az anyja, apja, nagyanyja és nagyapja és rajtuk kívül jópár millió kínai. És hogy soha nem fogja megmondani a nagymamájának, hogy Finnországban vannak olyan lányok, akik a nagymamájuktól kapott törkölypálinkával itatták olyankor, amikor kész lett a süti.

Amikor legutóbb süti-pálinkáztunk, B. azzal nyugtatta épp háborgó szívemet, hogy harminc évnyi gondtalanság mindenkinek kijár, neki lejárt, most hazamegy. És mivel akkor még nem tudtam megígérni neki, hogy februárban, ha még visszajön, én még itt leszek, a dolgokról való biztos tudással mondta azt is, találkozunk mi még ebben az életben és ezen a világon. És elütöttük nagy sután, hogy vagy a túlvilágon, de amikor eszembe jut, nagy belül a vágy, hogy hátha még ezen.

Az öregedés nyelvi jelei

2009-04-01T09:44:00.002+03:00

Kötekedhetnék.

Kötődhetnék.

Köthetnék.

Most a második fázisban tartunk és vannak már ősz hajszálaim.

Önnön szerencsém cápája

2009-03-31T12:03:00.004+03:00

Kevés dologhoz értek jobban, mint önmagam cseszegetéséhez, és kevesen értenek jobban a cseszegetésemhez, mint önmagam. Szóval jól nézünk ki.

Tegnap rossz buszra szálltam fel.

Van Jyrkkälä és Jäkärlä és a kettő között 17 km. A szörnyű nyekere-nevükön túl közös bennük az is, hogy messze vannak a központtól, és hogy mindkét helyre óránként háromszor jár a busz, mindegyik a központon keresztül. Vagyis B-ből úgy jutunk el C-be, hogy egyszer húrukk A-ba a három busz valamelyikével, ott ücsörgünk, majd felszállunk a másik három busz valamelyikére és eldöcögünk C-be. Biciklivel mehetünk egyenesen B-ből C-be is, feltéve ha a kedves kliens (mert hogy munkáról van szó, civilizált, kiöltözősről, háttérinformációnak Baudolína) megengedi, hogy kicsavarjam az izzadt bugyimat és az órányi mondikálás előtt hagy nyögni is egy negyedet. Ami zsenáns. Úgyhogy egy szó mint száz és elvek ide-oda, marad a pontos óra és a busz.

Tegnap pont emiatt a B=>C miatt stresszeltem, de aztán megnyugodtam, mert már B-be sem jutottam el gond nélkül. A 61-es helyett a 6-os jött meg először és én felszálltam, és néztem körbe-körbe, gyönyörű az áprilisban is csak latyakká olvadó nyakig érő hó, és benne én, az igavonó ló, szóval volt min merengeni s min csodálkozni, amikor megállt a busz, és nem ott voltunk, ahová én indultam.

Minden jó, ha a vége jó, s ennek is jó lett a vége, de tanulságképpen annyi (kicsit metábban), hogy a szar akkor potyog az ember nyakába, amikor legkevésbé számít rá, és kifejezetten rosszul esik, amikor a szagról felismeri, hogy biza ez saját, mondjuk úgy: házi termés. És olyankor ritkán van más mit tenni, mint elvonulni csendben és tisztára törölni a popsit és a hajszálak tövét.

Metró, mint magyar

2009-03-26T12:59:00.005+02:00

Tavaly nyáron megkérdezte a pénztáros az egyik S-market nevű boltban, miért nem kérek vásárlói kártyát. S-kortti-t. Oké, kérek. Adott egy kérvényt, hazajöttem, kitöltöttem, visszavittem. Rá két hétre jött egy email, hogy sajnos csak finn személyivel lehet kiállítani, püj-püj-vissza. Mérges lettem, mert nem hittem, úgyhogy elbicikliztem személyesen tárgyalni az ügyről. Ők mondták a magukét, én a magamét, kártyám nem lett. Úgy igyekeztek jobb belátásra bírni, hogy az S a suomalainenből jön, S mint suomalainen, F mint finn és fészkesfene. Oké.

Egyszer, amikor egy nagyobb S-marketben vásároltam, rákérdeztem, lehet-e kártyám. Hogyne, azonnal. Kitöltöttem a kérvényt, két hét múlva érkezett is postán. Az ügy részemről itt lezáródott.

Történt viszont, hogy a lakótársnőm nagynénje az S-boltok nagyfőnöke, s én elmeséltem Sallának az ügyet, s ő elmesélte az édesanyjának, s az édesanyja a nagynéninek, s tegnap hívtak, hogy jóvá szeretnék tenni a tévedést, a kedves idegenekkel mégsem szabad így bánni.

Szóval most várom a kártérítést. Arra számítok, hogy udvarias elnézéskérések közepette egy hétig ingyen kapok mindent, ami R mint románnal kezdődik. Lesz ám itt csiricsáré, répa-retek-mogyoró!

HB, kábé

2009-03-20T16:32:00.002+02:00

Ön hét évig egyik bolondságot a másik után csinálta, esze ágában sem volt keresni. Ön rendkívüli tisztességgel élt, és hogy az egészet annyira megunta, nem az ön hibája. Ez az egész itt tényleg unalmas. Mást kell csinálni -
Mit?

A szöveg folytatása szerint: "Egyelőre hazamenni."
Saját szövegem szerint: Tudja a fészkes franckarika. Legalábbis nem Marika.

Földfölötti, up-to-date

2009-03-15T15:25:00.004+02:00

Ezelőtt tíz évvel egy svájci ifjúsági találkozón a pap mobiltelefonon "csekkolta le", hogy mit üzen az Úr az atyafiaknak.

Tegnap este voltunk metál-misén, hosszúhajú rokker papok, dob, elektromos gitár, halálfejes-oldalláncos kórustagok. Az alapige után egy depressziós, anorexiás lány levelét is felolvasták, semmi enyhítés, csomagolás, köntörfalazás. Hogy ilyen esetben, ilyen emberekkel, ilyen önértékeléssel mit kezdjen az ember. Volt Miatyánk, úrvacsora, zsoltáréneklés, semmi hiba a liturgiában. Néhány zsoltárra a gyülekezet is rázni kezdte a fejét, a legény a térdemen dobolt, én pedig két perc alatt megkönnyebbülten nyugtáztam,

hogy hörgések ide vagy oda, bezzeg a finn evangélikus egyház tudja minek nevezni a híves patakot.

Összevissz

2009-03-10T09:40:00.004+02:00

Ma kedd, vasárnap eldöntöttem, hogy a fene egye meg. Ma már nem vagyok annyira biztos benne. Hogy egye vagy ne egye. Néha egye, néha ne egye.

Mondvacsinált mottó mára: Teljen legalább a legyem begye, ha már szünetel a letyepetye!

A kibiggyesztetlen bejegyzések lajstroma

2009-03-03T15:27:00.004+02:00

Kitakarítottam a blogot. Lenulláztam a pöttyöket, törlöm a vázlatokat. Alant az, ami a kezdetek óta elmondatlan maradt. Megjegyz: nem véletlenül. De izgalmas volt végigolvasni, hogy közben mi minden és mi minden nem, pedig lehetett volna. A legutóbbi firkantás az egologóra már nem biggyesztődött ki, úgyhogy maradunk édes kis intimecskében itten ni :)

2006.6.2.
Cipelek a hátamon néhány elefántot, amit ki kellene sürgősen nyírni. Egyik a mesteri, másik az újságíróis államvizsgám. Most ezek a szakmai dögök miatt van bennem ez a nagy háború. Tegnap döntöttünk, jövőre is ilyen felállásban maradunk, Marikatündér és a három férfi, ma délután tárgyalunk a nénivel.

2006.8.16.
A tegnapi hisztim szerencsésen végetért. Az internettel volt a baj, azzal kezdődött. Kétszer szépen hívtam fel őket , harmadszorra azt mondtam, ha nem javítják meg, a semmiért nem fizetünk, s elkértem a

5.1.2007.
Miksi Suomeen?
Sunnuntaina tulin laillisestikin eurooppalaiseksi, ja Suomi on yksi niistä maista, joka odottaa ulkomaalaista työvoimaa. Mun ajatus on kuitenkin paljon-paljon vanhempi ja henkilökohtaisempi.

2007.2.27.
Tegnap addig reszeltem a hangom, amíg teljesen biztos voltam benne, hogy elég erős és dallamos lett ahhoz, hogy a környezetemben sokan halljanak. Úgyhogy nagy dühösen ki- és bejelentettem: legszebb életkoromban azért fizetnek jól, hogy mások szarát gyúrjam.

2007.3.21.
Az egologos bloggereket épp annyira ismerem, hogy tudjam, ki kicsoda, és hogy ki kicsodának a kicsodája. Kb. egy harmadukról azt is tudom, hogy hogyan néznek ki, és hogy élőben hogyan beszélnek.

Eddig négy helyen éltem viszonylag sokáig:

18 évet Régenben
3 évet Kolozsváron, szünetekkel
2*0.5 évet Budapesten, szünetekkel
1.5 évet Bukarestben, szünetek nélkül

A szünetekben éltem kétkicsit Finnországban, és éltem volna többkicsit Berlinben, de a szeles vőlegényeknek, ugye, vége. És most megint gyötör a mehetnék.

2007.12.1.
A jó kávézáshoz kerek egy óra kell, négy kedves lány,

Ha épp valakinél vagyok, és nincs főtt ebéd, de valamit enni kell, akkor krumpit főzünk és sütünk melléje halat. Négy évnyi eddzés eredménye, hogy néha kívánom a halat, és a tonhalas salátába sem halok bele. A rákot továbbra sem eszem meg, sem a tengerit, sem a folyamit.

2008.3.11.
Kicsit még mindig meglep, amikor rájövök, hogy fizikai munkát lelkiismeretesebben, rendszerezettebben és nagyon gyakran szívesebben végzek, mint szellemit.

Erre nem számítottam.

Pár éve még megkérdeztem, melyik zöld marad és melyiket kell kiszedni, és nem is szégyelltem magam. Mert bezzeg a könyvek között. Lehet, hogy a zöldek között még mindig nem vagyok egy nagy ász,

2008.3.21.
Ha a gyermekeket nem számoljuk, akkor a szigeten, ahol a szőke lakik, pont egy nővel van kevesebb, mint ahány férfi. A nők közül mindegyik anya és a férfiak közül mindegyik apa, kivéve a szőkét, akiről tudják, hogy cicája van, társa viszont nincs. Vagy messze van. Vagy nem hozza a szigetre. Vagy ki tudja. A szigetlakók mindenesetre nem.

Engem ismernek, nem gyakran, de járok oda, és csütörtökön újra megjelentem. Nagyon megörvendtek nekem. Végre, mondták. Végre mi? (Mivégre?) Akkor jártok. Nem. De akkor fogtok. Nem. A nemeket én mondtam (és gondoltam), mindegyik kisebb bosszúság, a szőke közben a matracot szedte elő. Nagycsütörtök éjjel, két nem egymás után, és hol van még a kakasszó.

Csütörtök éjjel azt álmodtam, hogy a szigeten alszom, és amikor megébredtem, és láttam, hogy a szigeten alszom, nagyon dobogni kezdett a szívem. És emelem kalapom

2008.4.28.
A legelső finn bulin (a csoporttársnőnk ünnepelte a szülinapját) kénytelen voltam lemenni a boltba és venni valami inni- és rágcsálnivalót, mert mindenki más zacskóban hozta otthonról a sajátját. Én ajándékot és virágot vittem a lánynak, magamnak semmit, ők a lánynak semmit, de gondoskodtak a saját etetésükről és itatásukról. Amikor erre rájöttem, majdnem hülyén éreztem magam, de aztán szerencsém volt, mert a házigazda elmagyarázta, hogy hol van a bolt. Attól kezdve egyértelműen úgy gondoltam, nem bennem van a bibi.

Egyik magyar lány mesélte, hogy a tutoruk (külföldiek mellé kiosztott finn lány) kitalálta, hogy szervezzenek közös evészetet, és mindenki hozzon valami jellegzetes ételt, amit majd közösen megesznek. Vitt Zs., vitt a két japán is, és a finn tutor is főzött valamit. Vacsora után megkérdezte, kinek mennyibe került, és akarják-e, hogy bepótoljanak a többiek. Mondták, nem szükséges, de ha ő úgy gondolja, akkor neki szívesen fizetnek a finn ételért. Megköszönte, és összeszedett mindenkitől két-két eurót.

Bin szólt, hogy van két lámpája, egyiket nekem adja, ha kell. Kellett, átjött, felszerelte, megköszöntem, megkávéztunk, beszélgettünk egy nagyot, és azóta is ég a világ virágéknál.

2008.7.2.
Heb je goed geslapen?
Ez itt az öröm helye: van egy élő, száznyolcvanöt centi magas, kb. nyolcvan kilós bizonyítékom arra, hogy a barátság nincs korhoz, nemhez, időhöz, térhez kötve, nincsenek fokozatai, csak úgy megvan.

Ez itt a belenyugvás helye: az élő, száznyolcvanöt centi magas, kb. nyolcvan kilós bizonyítékom arra, hogy a barátság nincs korhoz, nemhez, időhöz, térhez kötve, nincsenek fokozatai, csak úgy megvan, ma délben hazaköltözött. Noha még mindig nem tudom, hol van Kváron az Uliului utca.

Ez itt a reklám helye: a film, amivel René sztár lett.

A helyesen kiválasztott célokról

2009-02-04T18:21:00.006+02:00

Ma megtudtam, hogy az egyik haver barátnője kétszeres világbajnok gumicsizma-hajításban. Ami ez a mondat után következik, csak lábjegyzet, rózsaszín vattacukor arról, hogy én bezzeg nem.

Örök életemben úgy gondoltam, hogy célvonalak, vágyak, tervek, kapálnivaló mindig akad. És ha az ember akarja, akkor minden össze is jön. Pont olyan gyorsan, amilyen kitartóan akarja. Ha nem akarja eléggé, nem jön össze. Ha nagyon akarja, nagyon összejön. Ha sokat eszik, lesz mit kikakilni.

Másodikos voltam, amikor Régenben sakkversenyt szerveztek, én azonnal jelentkeztem. Sakkozni akkor sem, azóta sem tudok, de ezt a tényt nem tartottam kellő akadálynak. Hogy végül hogy lehetett visszacsinálni a dolgokat, egyszerűen csak nem mentem el a versenyre vagy lemondtuk a jelentkezést, arra már nem emlékszem. Kis segítséggel megspóroltam egy szégyent. És egy sakkista pályafutást.

Matematikus sem lettem, pedig annak is többször nekifutottam. Tantárgyverseny, Matematikai Lapok -verseny, minden, ami kell. Fizikából hetedikben, nyolcadikban olimpiász, magyarból minden áldott évben. Mesemondó, olvasási, helyesírási. Gombvarró. Református zsoltáréneklés (zárójelben: unitárius vagyok). Cserkészéknél minden lehető-lehetetlen próba. Kémia- és szépségverseny kilencedikben (akárhogy variálnók a szépség fogalmát, nem vagyok az a típus, aki a színpadról hej de leragyogja a vetélytársakat, na.) Ifjú írók-költők irmányainak mérlegre és rangsorba állítása. Egyetemen tédékák, sorba egymás után, részemről kétségbevonható színvonalon, de kétségbevonhatatlan elhatározással, hogy mindig csak előre, néha-néha pihi, de aztán előre megint. (A Hogy kapáljuk össze magunknak a bentlakást és ösztöndíjat c. megpróbáltatás már más súlycsoport, de valahol ugyanaz volt. Mindössze annyi volt benne a zső, hogy a saját tudományos veteményeskertem kapálgatása mellett ajánlott volt átkukkintani a szomszédhoz is, aki szeptemberben, pont betakarítás előtt, kijavíthatta az egyetlen nyolcasát kilencesre.)

Most itt vagyok, sül a pecsenye, mondjuk azt, hogy majdnem győztem. Ugyanúgy eszem, ugyanúgy iszom, alszom is eleget. Pont ugyanannyit ücsörgök gép előtt, mint negyedéven, amikor különböző füstös internetkávézókból írtam a blogot, azt a másikat. Már nincs az a vizsga, amiért hajnal hasadtával rohannék a könyvtárba olvasni, de az a téma sem, amibe rohangálás nélkül beletörne a fogam. Béke van, olvasnivaló, tanulnivaló, most bütykölnivaló dolgozat. A régesrégi akarások közül van, ami megmaradt. Időnként átkukkintok a szomszédhoz, de nem ijeszt a szeptember. Asszem öregszem, mert csizmám is van, de eszem ágában sincs vele hajigálni.

Erős Pista Finnországban

2009-01-18T15:58:00.005+02:00

Azt mondja A. (50, olasz, előbbi bejegyzések A. hősével azonos) , hogy szerinte mazochistább nép, mint a finnek, nincs ezen a nagykerek világon. Hogy ők Európa legnagyobb szemfényvesztői. Hogy semmijük nincs, csak a nagyfene erdők. Hogy a fenekük rögtön mellmagasságban kezdődik, s kb. ott van a kultúraszintjük is. Hogy januárban képesek egész órás rádióműsort készíteni arról, hogy hová tűnt a boltokból a mandarin. Hogy a megmaradt két kekszet becsomagolják s visszateszik a szekrénybe. S hogy csak akkor találkozik velem, ha hajlandó vagyok angolul beszélgetni, mert ő ettől a szent perctől kezdve finnül egy szót sem szól, és ha igen, akkor az káromkodás lesz. Bastarda.

A. időnként megsétáltat a halpiacon. Előttem vonul be a bárba, lesegíti a kabátomat, megdicséri a fülbevalómat, és abból a vörösborból rendel, ami szerinte hozzám leginkább illik. Ő közben sörözik. Vagy azt issza, amit évekkel ezelőtt a mexikói, spanyol, afrikai, hottentotta parton (Tudod, akkor, amikor...), vagy amit a pincér ajánl. A pincérekkel nagyon udvariasan beszél, mindent megköszön, köszönetem Önnek, kábé így. A bor mellé hoz nekem vizet, a kávé mellé csokikockát.

A. olyan férfi, aki átverhetetlennek tűnik, de A.-t mindig átverik. A-t mindig csak és kizárólag finn nők verik át. Kirakják a ruháit a lépcsőház elé. Vesznek neki repülőjegyet, egy darab odautat Olaszországba. Lemondják a randit vagy fáradtan érkeznek a randira. Bejelentik, hogy tartalmilag nem értik, amit A. mond, azt sem, amire gondol, sőt azt sem, amire gondolni fog. Eltűnnek, aztán újra megjelennek, aztán végleg eltűnnek. Van, aki fél-, van, aki nyolcévente.

A. ezúttal nem panaszkodik, de nem is röhög saját magán. Nyakalja az Erős Pistát, amit épp tőlem kapott. Angolul beszélünk, így szólt az egyesség. Strong Steve, mondom, s van olyan is, hogy Sweet Anna. Nem válaszol. Rendre megforgatja a húsgombócokat a paprikakupacban és egészben bekapja őket. Nagyokat fal és nagyokat kortyol és nagyon bámul a semmibe. Aztán erőt gyűjt és megkérdi, hogy a lakótársnőm éppen elvált édesanyja betöltötte-e a negyvenet, és ha igen, akkor tud-e angolul, hogy legalább a boldogság illúziója meglegyen, mert ő finn nőkkel, la bastarda, most kb. júniusig ejsze nem.

Miközben

2009-01-14T17:48:00.003+02:00

Miközben a fél kezem ezt pötyögi, a másik fél kezem gesztenyéket tapogat. Otthonról hozott, régeni gesztenyét. Egy-mondat végén szünet, olyankor eszem. Meleg, jólesik.

Másfél hete jöttem vissza. Mint egy csiga, hátamon a hazám, gesztenye, zakuszka, csombord, puddingpor, meggy, egy üveg visináta, friss magyar nyelvű olvasnivaló. Fo-ban talaj fogadott. Hogy úgy mondjam, kész padlófűtés, noha az ősz kb. arról szólt, hogy én bámulok s nyújtózkodom a nagy egyensúlyozásban. Stabil talaj, puha ágy és borsóleves, egy agyonöntözött cserép virág.

A blog őszire átköltözött simalapú füzetbe, s megtelt vele egy macskás és egy kistehenes. Ha egyszer vége lesz vagy ha valami másnak lesz nagyon legeleje, majd összefogom és ráírom nagy betűkkel az igazságot: GM irmánya arról, hogy.

Addig folytatjuk Riccel, velkom bekk. Gesztenyét?

A honvágyról latinul

2008-10-26T21:37:00.004+02:00

Pár hete voltam román esten.

Finnek szervezték, engem is finn ismerőseim szerveztek be, vittek-hoztak satöbbi. A meghívottak között voltak románbarát finnek, finnbarát románok és volt a plepsz, például én is. Az est során kilenc-tíz powerpoint-összeállítást néztünk végig, kábé ilyeneket: Bukarest télen. Bukarest nyáron. Kolostorok Moldvából. Román népviselet innen-onnan. Húsvéti tojások innen-onnan. A hegyek fentről, lentről, középről. Drakula véresen és vér nélkül.

A románbarát finnek megkértek pár finnbarát románt, hogy kommentálják a látottakat, és ennek ők örömmel eleget is tettek: amikor a terem uááá-zott a gyönyörűségtől, akkor mondták, hogy hát igen. Amikor jöttek a hegyek, akkor hogy ez még semmi. Amikor Bukarest, hogy oda épeszű ember jószántából nem megy (erdélyiek lehettek, hazámfiai). Amikor városokról volt szó, akkor fújták a latin neveket, amire újra uuáá-zott a nép, mert átlag finn latinul nem tud. Egyik kommentátor még Kolozsvár német nevét is bevállalta, Klausstadt, latinul Napoca.

Útban hazafelé a hátsó ülésen felelevenítettem a latintudásomat (matek-fizika szakon 1+2 évig gyúrtuk), és boldogan vettem tudomásul, hogy a lényegre emlékszem: Mens sana in corpore sano.

(Egyszer majd a deákné vásznáról is írok, ti. arról, hogyan kínálgatják a magyarok méregdrágán, pult alatt Turku főterén a mézes pálinkát.)

Ez van.

2008-10-15T11:21:00.006+03:00

Tegnap este, hazajövetelkor, egy halott madár fogadott, pont a konyhaablak és az ajtó között, szép nyugodtan, kifeküve, lábakkal a menyország felé. És várt. Feltehetőleg arra, hogy valaki onnan szépen megfogja és elvigye. Bevallom férfiasan, én is erre vártam. És vágytam. És mindhiába.

Hárman lakunk, egyik a légyölő Zuzka, a másik a békeszerető, tyúknak-tehénnek sem ártó vegetáriánus Salla, a harmadik én. Pont most még egy negyedik is van, egy kétméteres rokker legény, aki kb. ugyanolyan intenzitással üek-ezett a döglött madár hallatán, mint a kedvese.

Tegnap a sötét kapóra jött, úgy döntöttem, megvárom a reggelt. A reggel kapóra jött, van egy madár, amit el kell temetni, nem mehetek iskolába. Takarítottam, reggeliztem, elmosogattam, levittem a szemetet, kerestem szép dobozt, kerestem szemétlapátot, gumikesztyűt, vastag mellényt a hátamra. Közben bemértem, a rokker cipőjébe pont két ilyen ártatlanság férne bele, a szép dobozba négy, a harisnyás zacskóba egy. Most mit tegyek. És utána?

A felső szomszéd kb. ilyen lelkiállapotban találhatott, és miközben caplatott nagy serényen felfelé a másodikra (lapátja nincs neki sem), hátraszólt, hogy megfogod szépen és kidobod, szomorú, de ez az élet, nincs mit tenni, meg kell halni.

Szomorú, de nincs mit tenni: ember lettél, Ilona.

A zoknis kandúr és a mosolyok

2008-09-28T21:56:00.005+03:00

Pár héttel ezelőtt egy finn kandúr kifejtette, hogy a jónőségnek három kritériuma van: főzzön jó húslevest, legyen jó az ágyban, tudjon gyapjúzoknit kötni. Mosolyogtam nagy szerényen, mert azelőtt pár nappal vettem magamnak öt darab kötőtűt. Ugyan még nem próbáltam, de idő mint tenger s mint berkenyefa a ház előtt.

Ennek a finn kandúrnak (mert ugye ő is rákérdezett) azt mondtam, azért jöttem Finnországba, mert imádom a Kalevalát (olyan szépen van megírva és olyan izgalmasak a történetek) és mert olyan macsó az a Lemminkäinen. Ő is mosolygott, és ő is nagy szerényen.

És bár a kijelentések és mosolyok közötti összefüggés egyikünknek sem lehetett túl tiszta, rendben volt ez így.

Vejnének puszi, mert olyan jó, hogy virtuálisan is volt, s nagy köszönet is szomszédságért, s amiért bábáskodott egykoron Aino szövegelése mellett. S drukk, hogy legyen valamikor finn Vejne-regény, s to be continued livenä :)

Légy, ami lennél

2008-09-10T20:44:00.003+03:00

Másfél hétig volt egy legyem. Vasárnap múlt egy hete, hogy megjelent, körberepülte a szobát és úgy döntött, hogy marad. A négy fal közül nem is nagyon mozdult ki. Reggel akkor kelt, amikor én, kijött reggelizni, aztán rögtön vissza, mint aki tudja, hol a helye. Múlt hét végére még egy altatódalt is begyakorolt nekem, és elő is adta rendszeresen, zümmikélve, úgy a maga módján.

A gondok tegnap este kezdődtek. Pontosabban éjjel. Későn értem haza és nem is egyedül, és volt nagy izgalom, repült körbe-körbe hol az én karomra, hol a Meséjére, és reggelre kínjában le is szarta a szemüveget. Akkor még nem sejtettük, hogy ez a halál előszele. Ma délutánra viszont már érezhette, hogy baj van és egy szárnysuhanásnyit sem mozdult mellőlem, jött a konyhába kását főzni és zümmögött és zümmögött és mondta a maga bánatát, és úgy de úgy panaszkodott, hogy a lakótársnőm kilépett a szobájából és a kurzuskínálatos füzettel akkorát húzott rá, hogy menten kinyúlt a tűzhely melletti falon.

Igazi légyölő cseh vagyok, mondta és nyúlt a papírtörlőért, hogy összeszedje a tetemet.

A barátom volt, úgyhogy megeszem, mondtam, és cseppet sem tűnt úgy, hogy viccelnék.

Azóta Zuzka a szobájában kuksol, de az ő baja. Az ember vállalja a társát a holtak országában is.

Még szép, hogy

2008-08-31T11:25:00.003+03:00

Ültünk négyen az asztalnál, a legény, az édesanyja, a nővére és a nője, és nyakaltuk a frissen grillezett tököt. Közben a háttérben ment a rádió: egy Finnországba költözött észt matróna szidta a finn nőket, hogy befőzni nem tudnak, sminkelni nem tudnak, öltözködni nem tudnak, és még ki tudja, mi mindent nem művelnek a szegény szerencsétlen finn férfiakkal is, hogy azok minduntalan idegen országokból igyekeznek feleséget hozni maguknak. A riporter (finn férfi) objektív volt, én is, ennyire tök nem érdekelt soha. Finom, mondtam, az, jött a nők felől válasz, mire a legény hátranyúlt és feljebb húzta a rádió hangját.

Jó húsz percig vacsoráztunk, ennyi időbe telt a nőnek is, hogy elmondja a mondikáját. Közben megettünk mindent, még a diszítésnek hozott sárga virágot is. Tányérösszeszedés közben a nővér megkérdezte, én szívesen hordok-e szoknyát. Igen, mondtam, de van gumicsizmám is, most vettem.

Sehogy másképp nem tudtam elmondani, hogy nekem nem baj, engem nem zavar, én nem kommentálok, nem is gondolom pont így, csak azzal, hogy nem álltam jószántamból elő a részletekkel. Tudniillik a gumicsizmám piros, mint a hátizsákom, és Helsinkiből hozatta a boltos, mert mondtam, hogy fekete nekem nem kell.

Itt van az ősz, itt vagyok újra

2008-08-27T17:28:00.003+03:00

Megjött az ősz, virágzik a berkenye és a szerelem is abból ítélve, hogy vasárnap délben két használt óvszer jelent meg a lépcsőházunkban (ahol, azt hittem, a halál sem jár).

Másfél hete vagyok újra itt. A bevonulást teljes megtisztulás előzte meg. Mielőtt elértük volna Finnország légterét, néhány sorozatban kipakoltam mindent, mi hazai: pár szelet görögdinnyét, krumplipürét, két darabka Plescoi-kolbászt és dupla adag lencsefőzeléket egy pohárkányi csíki sörrel. A felvonások között a szomszéd újságjából kiböngésztem, hogy ősszel a szeretkezések száma Finnországban drasztikusan csökken, hogy a palackozott sima víz átverés és hogy Helsinkiben van vagy tizenöt fok. Éljen a bukaresti meleg, éljenek a csírájukban elfojtott hőfokok.

Egy éve vagyok Finnországban, megünnepeltem, jó, hogy itt vagyok. Az elkapott labda, az öt zene, legyen most mind olyan, ami engem valamiért csak arra emlékeztet, ami+ aki nekem Finnország.

*mert tegnap pont ezt hallgattuk: Belle and Sebastian: Waiting for the Moon to Rise
*mert ezen mindig olyan jót röhögök: Juice Leskinen: Eesti
*bánatomban, télen: Die Toten Hosen: Nur zu Besuch
*Mesétől, csak egy a sok jóból: Lisa Ekdahl: Vem vet
*külön bejegyzést megérő poén: Vajdaszentivány, népzene

Marlboro és mentafagyi

2008-07-15T22:12:00.003+03:00

A bácsinak olyan kék szeme volt, mint amilyen az ég ma este, és olyan fehér haja, mint a felhők, s a mentafagyi zöld, mint a remény, hogy baj a világon egy szál sem, ha még vannak kék szemű, fehér hajú ismeretlen bácsik, akik reményszínű fagyit vesznek nekem Turku sétáló utcáján, ha nyár van és süt a nap.

Éjjelek nincsenek, úgyhogy nincsenek álmatlan éjszakáim, és esti mesét sem súg a búzatábla, pedig ott sétálunk, én s a vadnyulak s a házunktól balra a nagyfenekű sün. Fényben élesben látszik minden, a körvonalak, s cseszegetik a fotonok a bioritmusomat, a hormon- és test- és - ház-tartásomat, és társasági igényem akkorára nőtt, mint itt a nyír vagy otthon a fuszulykakaró,

és amikor az ember már letesz arról, hogy a nagyonközellét-igényét itt és most és klasszikus módszerekkel elégítse ki (kétértelműség maradhat, tudjuk, tudjuk, nem töröljök), még mielőtt hazamenne, még mielőtt megelégedne azzal, ami adva van,

akkor mesélni kezd a járdaszegélyen a fehér hajú bácsi, ismeretlenül, hogy ötvenöt évvel ezelőtt Szovátán járt, és megvan még a medvés képeslapja, és hogy útban hazafelé Bukarestből (Tarom, tai mikä se olikin), ó régi hatvanas évek, a légikisasszony hálából, amiért neki adott egy csomag Marlborót, megkínálta a függöny mögött fehérborral,

mert ő sokat utazott, egyik helyről a fizetését mindig csak utazásra költötte, és most nyolcvan, és már nem megy, de úgy örül, hogy jön a világ hozzá, szemben az orosz zenészek, mellette én, és már nincs fizetése, de ha megengedem, ha nem haragszom meg, olyan szívesen venne nekem egy gombóc fagyit. Mentásat kértem, ő magának ugyanolyat, és amikor elbúcsúztunk, s révbe értem, kulisszák mögé, akkorát bőgtem, mint Bölkényben öt tehén,

és jól esett.

Poszt a posztmodern fenék magányáról

2008-07-07T20:34:00.005+03:00

Februárban Turkuban egy rémes, vérszomjas fenevad ütötte fel a fejét, egy igazi finn vámpír, és megdöglesztett, aztán szétmarcangolt egy rakás varjút. A dögöket a város határában találták meg, a zöldülő rét kellős közepén. A rendőrség riadt, a lakosság riadt, a városvezetés riadt, és riadt egy központi galéria meghívott művésze is szaladván fűhöz-fához, hogy nem-nem-nem-nem-nem, ő fenevad soha, a madarak a kiállításából maradtak ki, és hogy kárba ne vesszék a drága jó bioszemét, kivitte a hullákat a rókáknak, ebédre. Nyomozás vissza, riadalom vissza, éljen a művészet.

Pénteken a könyvtár udvarára, a teraszunkra úgymond, hoztak vagy négy zsák zöldet (mint Rozika néniék a jahaknak), és kiszorták a betonra. Aztán jött két tréningruhás alak, egy nő és egy férfi, és elkérték a vécékulcsot, és amiután visszahozták, kivonultak a növénycsomó mellé és elkezdték egymásra dobálni, bemelegítésképp. Ez volt háromnegyed kettőkor. Kettő előtt pár perccel jöttek és kértek egy-egy pohár vizet, és miután megitták, visszamentek és kicsit ritmikusabban dobigáltak, mert Turkuban a víz egészséges. Közben dolgom akadt, és kb. negyed háromkor vettem csak észre, hogy még mindig, de most már gyorsabban, és közben nagyon hajladoznak, és a férfi fészket rak a zöldből a nő ölébe és beleül és ilyenek, de aztán megint dolgom akadt, mert ilyen a munkás élet. Szóltam a kolumbiainak, menjen ki és nézze legalább ő, ha ráér, és ki is ment, és közben vagy kétszer-háromszor kivonultam én is a csészéket összegyűjteni, kint csend és napsütés és a növények sercegése,

és egyszer csak hallom, hogy a kolumbiai ordít nekem befelé az udvarról, hogy gyeregyeregyere gyorsan-gyorsan, mert mindjárt leesik a nadrágja, né.

A mű-élvezetben itt az ember kicsit mindig magára marad.

Mellékesen, hobbiból

2008-07-06T13:08:00.005+03:00

Tegnap A. bejelentkezett mosni, és miközben a gép csavarta a zoknikat, A. a fejem intelligensebbik részét csavarta, kb. ugyanolyan hatékonysággal.

A. jövőre tölti az ötvenet, ebből tizennyolc évet élt Finnországban, az utóbbi kettőt egy turkui faházban, Port Arthurban. A.-nak van öt szomszédja: egy harminc fölötti rokker lány nagy-nagy tetoválásokkal és egy nagy-nagy kutyával, egy öreg alkoholista, egy fiatalabb alkoholista és egy középkorú házaspár, akinek a fia egy spanyol síeddzőt vett feleségül. A. szerint ő, A. az egyetlen értelmiségi, akiről mindenki tudja, hogy valamit az egyetemen csinál, és amikor éppen nem, akkor bazsalikomot és rukolát termeszt (az öreg alkoholista öntözi nagy örömmel minden este), üldögél az udvaron, pöfékel és olvas. A. lehető-lehetetlen finn regényeket fordít olaszra és ebből annyi pénzt keres, hogy soha ne essék kétségbe, amikor időről-időre a főolasz (és itt kapcsolódnak a szálak) kikel magából és küldi A.-t a szeme világába és a büdös francba egyazon időben.

A. ugyanis az alolasz, vagyis munkatársam is, nemcsak barátom. Mintegy mellesleg, tiszta hobbiból napi négy órát álldogál a kávézóban a pénztárgép mögött és röhög. Amikor valamelyikbe (az álldogálásba vagy a röhögésbe) beleun, kivisz egy törlőrongyot és egy maréknyi villát az udvarra és ott töröget, hogy panasz ne érje a háza táját. A. teljesen öntörvényűen dönti el, hogy mi mennyibe kerül és kinek, hogy mit eszik meg, mit visz haza, hogy mikor jön dolgozni. Ha benőzött, akkor nem jön. Illetve jön, és csinál a nőnek egy eszpresszót, és aztán kiül vele a napsütésbe bájcseverészni és ugyanúgy röhög, mint pár nappal előtte a pénztárgép mögött, a nőre is, a főolaszra is, és a markába is, amiért ime.

A. megjelenése előtt nem volt nagy fogalmam arról, milyen a másik férfire irigy férfi tekintete, most van. Bár igaz ami igaz, miközben a főolaszra az anyósa mos, A.-nak fel kell kerekednie és lazán, mintegy mellékesen, hobbiból, nagyon jól kell sztoriznia, ha tiszta zoknikat akar jövő hétre.

Holdvilágos éjszakán miről álmodik...

2008-06-26T20:35:00.004+03:00

A finn nyár akkor szép, ha az ember kikapcs-képp egy kicsit evezik, majd szaunázik, fürdik a tengerben, eszik egy kis füstölt halat, iszik valamit, aztán éjfélig olvasgat a napsütésben és közben csapkodja a szúnyokat.

A finn nyárban a boldogság az, amikor két ember kikapcs-képp egy kicsit evezik, majd szaunázik, fürdik a tengerben, eszik egy kis füstölt halat, iszik valamit, aztán éjfélig olvasgat a napsütésben, és közben örül, hogy nincs egyedül, van még ember a gáton, kivel csapkodja a szúnyokat.

A finn nyárban napszúrás az, ha az ember úgy tudja, csak szúny-ügyben nem mindegy, hogy egy vagy kettő. Höhh.

Off-line kérés

2008-06-22T14:41:00.002+03:00

Annyi üzenet érkezett iwiw-en egyszerre, hogy mérgemben bejelentkeztem, mégis mi van. Ez a link jött meg, többször is.

Kirázott a hideg.

Valamit ki kellene találni.

A nagy igazságokról

2008-06-22T12:48:00.004+03:00

Imigyen szóla M. (férfi, 23): A nő legmagasabbra akkor repül, ha a segge lyukától fogva lendíted meg.

Főleg, ha felfújható. - tette hozzá M., szintén M. (nő, 25)

Bár nagyon igyekeztem, úgy tűnik, élő nő nehezen éri fel a magasba repített guminőt. Vagyis cicásdit könnyebb labdával játszani, mint másfél méteresnyire felfújható gumimicsodával. De ha az ember belül csendben marad és csakis a részletekre figyel, a két minidinnye között kibukkanó Szent Iván-éji ég enyhíti a bosszúságot, hogy

úgy bezzeg könnyű szendének és kellően halványrózsaszínűnek lenni, hogy közben az ember gumiból van.